Hogy minden csak jelentés (lenne),
s minden az ég alatt, mint
a kis elmészaztánafrancba (jaj,
neküldjafrancba), enyész.
B. D. után szabadon
(magyar költészet)
I.
Hogy akkor a kis nefelejcs.
Vagy a nagy behemótvirág?
Van-e a kettő közt valami mégis állandó? S épp az-e, ami kellene?
II.
Igazságtalanság, hogy a kérdés legyen mindig pontos, a választ ilyenre semmi nem kötelezi.
„Sötétben élek, / s csak az lett enyém magamból, / mit lényed édes fénye átvilágít” – írta évek óta gégerákban szenvedő férje, Babits Mihály halála előtt egy esztendővel megjelent kötetében, már a közeli vég tudatában Török Sophie.
Házasságuk sikeres volt, paradox módon mégis boldogtalan. Mint fenti sorai mutatják, a költőnő olykor úgy érezte, életét bevilágítja a Babits szerelméből áradó fény, túlnyomóan komor tónusú versei mégis belső gyötrelmekről, sőt öngyűlöletről tanúskodnak. Társa elvesztése után végképp egyensúlyát vesztette: sötét depresszióba süllyedt.
Kezdetben volt egyfajta hangos és árulkodó sötétség. Ebből érzékelhetően máig visszamaradt valami értelmezhetetlen sustorgás, alapzaj. A különös akusztika a sötét ellenére is teremt képeket, sugárzó és villámló képeket. Mintha épp erre az átlátatlanságra lenne nekünk is szükségünk. A fénynek már nincs mit lelepleznie. Az már csak arra világít rá, ami régóta, talán időtlen idők óta készen van. Ha a hangok világában egy ideig némán tapogat az ember, úgy érzi, mintha egy új jelbeszédet tanulna.
Valamit azért megpróbáltam. Igyekeztem helyesen artikulálni a hangokat. Valójában nem éreztem sem a nyelvemet, sem a számat. Még nem tértek vissza a zsibbadásból, vagy nem is tudom miből, valami különös érzéketlenségből, ami, bármily meglepően hangzik is, mintegy elérhetetlenné tette saját testemet. Most tapasztaltam először, mennyire nem számít a hús és vér nélküli akarat. E nemesnek aligha nevezhető bomlás mélyen ülő nyomait máig őrzöm képekben és hangulatokban.
Németh Gábor: Zsidó vagy? Kalligram, 2004, 182 oldal, 1990 Ft
Néma zajkocka. Mint egy örökrejtélyű krimi lapjait izgultam végig Németh Gábor könyvét, csak sikerüljön a kulcsot kint felejtenie, s megválaszolatlanul hagynia, hogy ki a gyilkos. Mert gyilkosnak muszáj lennie, meg kellene fejteni, ki az a valaki, aki mérhetetlen mennyiségű szorongással fojtogat tengernyi bűnbe taszított embert, mi a bűnük, van-e egyáltalán, mindegyiké ugyanaz-e, s egyáltalán, kik ezek az emberek? Kik a bűnösök, ha bűnösök? S meddig lehet ezt a bűnbe mártogatást folytatni?
„A hasonlóság látásának adománya, melyet birtoklunk, nem egyéb, mint csupán gyenge maradványa az egykor hatalmas erejű kényszernek, hogy hasonlóvá váljunk és viszonyuljunk.” – Walter Benjamin[1]
Balassa Péternek
A televíziós bírósági show színészek, illetve gyakorló bírók, ügyészek, ügyvédek közreműködésével előadott, valós jogeseteken alapuló büntetőtárgyalás-szimuláció.
„Az emberi együttérzés alapja az, hogy a földi élethez kötődik.”
Peter Kemp: Együtt érezni valakivel
Művészet
Nem művészet. Amit ezen a kiállításon látunk, az nem művészet. Bár művészeti múzeumban, falakon bemutatott képeket találunk, ami megfelel a művészeti produktumok ma elterjedt intézményes közlési formájának, de itt most mégsem művészetről van szó. Akkor miről? Miről szólnak, miről tanúskodnak ezek a képek?
Embertörténetről. Feketén-fehéren. Szikáran, mégis a leggazdagabb nyelven.
Paulo Coelho: Tizenegy perc. Budapest, Atheneum 2000 Kiadó, 2004, 288 oldal, 1980 Ft
Volt egyszer egy férfi, aki negyvenévesen eldöntötte, hogy megvalósítja gyermekkori álmát és író lesz. Volt egyszer egy férfi, aki első regényébe valódi szenvedéllyel beleírt mindent, amit sorsról, személyes történetről és önmagunk megvalósításáról tudott. Volt egyszer egy férfi, akinek első regénye 11 millió példányban kelt el.
A bezárt szobor
Budapesten,[1] az Attila úton, a Dózsa-szobortól nem messze egy különös emlékmű áll. Cellaszerű, tető nélküli betonépítmény, a tetején szögesdróttal. Rácsos ajtaján keresztül egy bronzszobrot látunk, egy háttal ülő, magába roskadt figura képe tárul elénk, előtte a falon fémtükör, amelyben a néző önmagát pillanthatja meg.
A Petőfi Irodalmi Múzeumot[1] (a továbbiakban: PIM) több szempontból is különleges hely illeti meg a magyar muzeológia történetén belül. A magyar és részben a világirodalom e kultuszhelyétől eltérően a nagy magyar közgyűjtemények egymással összefüggő, egymásba olvadásokat és szétválásokat tartalmazó története(i) a XIX. századba vezetnek vissza.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 34 hét
10 év 7 hét
10 év 11 hét
10 év 11 hét
10 év 12 hét
10 év 13 hét
10 év 13 hét
10 év 15 hét
10 év 16 hét
10 év 16 hét