Skip to main content

A hónap üzenete

Szikinger István:


A rendőrség Magyarországon a rendszerváltás óta először oszlatott fel tüntetést 1997. november 3-án. A fellépés az eddig nyilvánosságra került információk szerint teljes mértékben törvényes és szakszerű volt (feltéve, ha elfogadjuk, hogy a tüntetés jogellenes volt).

Nem tartozik viszont a feloszlatáshoz a rendőrt gépkocsijával állítólag elsodró idős ember megbilincselése és a feltételezett provokátor esetleges bántalmazása, amely ügyekben a hatóság valóban nem jogszerűen járt el.


Meszerics Tamás:


November 16-a remélhetőleg lezárta a parlamentből kiinduló rosszízű és veszélyes politikai spektákulumot. A novemberi kampányból szerencsésen kimaradtak a kormány és az ellenzék szemet csípően őszintétlen érvei és ellenérvei a földkérdés ügyében, így a NATO-csatlakozás támogatói és ellenzői nem a parlamenti választóvonalak mentén sorakoztak fel. Egyelőre nem kellett szembesülni azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a szuverenitás igazi feladása az Európai Unióba való belépéssel következik majd be. Az elvi kérdések mintha a nemmel szavazók számára lettek volna fontosabbak.

Révész Sándor:


Az utolsó lapzárta utáni legvégső lapzártakor (október 20-án) úgy áll a helyzet, hogy november 16-án a NATO-ról népszavazunk, a földről pedig (hacsak az Alkotmánybíróság úgy nem tesz az ellenzék kérdésével, mintha a kormány tette volna fel) majd egy zimankós téli napon szavaz, aki akar. Ha lapunk megjelenéséig netántán alapvetően megváltozna a helyzet, akkor majd a kedves olvasó öntevékenyen levonja az alábbiakból azt, ami érvényét vesztette.

Ennek a búbánatos népszavazási históriának két haszna van.


Mink András:

Mink András


Hervasztó hallgatni, milyen útszéli modorban taglalja az ebben most már egységes ellenzék a kormánypártok, és főleg a liberálisok „nemzet iránti közönyét”. Az „idegenszerűségről”, (újabban „idegenszívűségről”), „idegen érdekek kiszolgálásáról” szóló eszmefuttatások intellektuális és erkölcsi megvetésnél nem érdemelnek többet. Ennek a szövegelésnek semmi köze nincs a nemzeti önazonosság kérdéséhez, vagy patetikusabban: a magyar nemzet „sorskérdéseihez”. A politikai bűnbakképzés nagy hagyományokkal bíró nacionalista verziójáról van szó.

Neményi László:

Neményi László


Szeptembertől az állami egyetemeken és főiskolákon kétféle diák fog tanulni. Lesznek „államilag finanszírozott képzésben részt vevő hallgatók”, akik csak névleges tandíjat fizetnek és mindenféle támogatást is kaphatnak (tanulmányi ösztöndíjat, szociális támogatást, egyéb ösztöndíjat, egyéb juttatást, lakhatási támogatást, tankönyv- és jegyzettámogatást). Azután lesznek „költségtérítéses képzésben tanulók”, akik borsos költségtérítést fizetnek a képzésüket vállaló felsőoktatási intézménynek, és a diákoknak szokásosan járó támogatásokról még csak nem is álmodhatnak.

Eörsi István: Globál


Hadd használjam a jó öreg Hegelt úgy, ahogy kezdő táncos a kályhát: kalandos bakugrásaimat tőle indítom el, hogy legalább a kezdet pillanatában biztonságban érezhessem magam. Ha a fejlődés motorja a Rossz, és az emberiség csak mérhetetlen szenvedések árán teremtheti meg a boldogulásához szükséges bőséget és szabadságot, akkor éppolyan provinciális és romantikus figura az, aki nemet mond a globalizációra, mint aki annak idején az ipari forradalmat utasította el, gépromboló módon, vagy rokokó pásztoridilleket vonultatva fel ellene.

Eörsi János: Kezd jól menni a gazdaság


Úgy tűnik, a „fenntartható növekedés” műszó, amelyet a mostani pénzügyminiszter oly előszeretettel vett át elődjétől a gazdaság megcélzott pályájának jellemzésére, szóval úgy tűnik, ez a fenntartható növekedés távolról sem üres közhely.

Azt, hogy „úgy tűnik”, nem modorosságból írjuk. A gazdaságban igazából mindig csak a pillanat igazságát regisztrálhatjuk; vagyis olyan információk alapján, amelyek épp rendelkezésünkre állnak. A gazdaság olyan, mint az agrárium, mindig van vele valami baj: hol az, hogy nem esik, hol meg az, hogy esik.


Neményi László:

Neményi László


Egy kérdésben csaknem teljes konszenzus alakult ki a rendszerváltás után a magyar politikai életben. Nevezetesen abban, hogy Magyarországnak politikailag, gazdaságilag és katonailag is csatlakoznia kell ahhoz a kultúrkörhöz, amelyhez – jó: amelynek perifériájához – civilizatórikusan mindig is tartozott.

Révész Sándor:


Megjelent a Szabadság!

március 14-i számában Thürmer Gyula cikke a Munkáspárt és a parlamenti pártok viszonyáról: „Számtalanszor elhangzik, hogy az FKGP sokszor ugyanazt követeli, mint a Munkáspárt. Ne zavarjon ez bennünket! Először is mindketten ugyanabban az országban politizálunk. [Ezek szerint nem abban, amelyikben a koalíció kormányoz. Stimmel.] Másodszor a jelenlegi jobboldali kormánypolitikát gyakorlatilag csak balról lehet bírálni. Nem mi vettünk el Torgyánéktól jelszavakat, hanem ők tőlünk.”

Mit jelszavakat! A történelmet!




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon