Kántor Péter

Ha nem tudnánk, hogy az idézet Percy Bysshe Shelley (1792–1822) angol romantikus költőtől származik, esetleg Petőfit „gyanúsíthatnánk” vele, hogy az ő egyik forradalom előtti forradalmi verséből való. Vagy inkább Babitsot – igen, ez a finom artisztikumba bugyolált szenvedély leginkább rá jellemző a magyar költők közül. És nem véletlen, hogy a Tóth Árpád fordította Ódát Babits a legszebb magyar versnek nevezte. S az sem véletlen, hogy mikor született meg e vers valóban gyönyörű fordítása. Az első nagy Nyugat-nemzedék idején, mert ehhez (a Nyugati Szélhez!) ők, a nyugatosok kellettek: az ő mesterségbeli tudásuk, és az ő század eleji nemes fennköltségük. Ez „eredendően” az ő versük, és csak rajtuk keresztül a miénk. De azért, gondolom, Petőfinek is tetszett volna az „Örült Shelley”, ahogy etoni diáktársai nevezték az ifjú világmegváltót.

Másfelől közelítve, ha nem tudnánk, hogy a vers 1819 őszén íródott, az is megfordulhatna a fejünkben, hogy a közelgő magyar választásokra célozgat itt valaki, aki torkig van a jelennel, és minden bizodalmát a jövőbe veti. Egy idealista, aki el se tudja képzelni, hogy a télre tél jön, netán ősz, vagy valami se ilyen, se olyan évszak, amire majd még csak ezután kell nevet találni. De hát ez mindenképpen megfordulhat a fejünkben, függetlenül a vers keletkezési idejétől. Maga Shelley egyébként csöppet sem korlátozta versét, szellemét a saját idejére, ellenkezőleg, így fogalmazott: „Holt szellemem a Tér ölén sodord, / tört lombként, melytől sarjad újra más! / s dalom égő zenéjét messzi hordd, / mint oltatlan tűzhelyről a parázs / röpül, oh szórd szét, hol csak ember él!” Hát, idáig sikerült, kedves Shelley. S ha jómagam túl is vagyok már életem ama romantikus-idealista szakaszán, amikor még azt hittem, nincs nagyobb tél az én telemnél, viszont ha egyszer majd bejön a tavasz (az ember valahogy bevonszolja a hátán, egyénileg és közösen és fiatalon, természetesen!), akkor megáll az idő: tavasz lesz, és kész! – szóval ha ez így már nem is elképzelhető számomra (de talán a 27 éves Shelley számára sem így, ilyen egyszerűen), azért a tavasz csak bevonszolja a hátán a reményt, az én reményemet is: hogy fuccs ennek a télnek, és hogy valami jobbnak kell jönnie, hogy van erre esély. Nem is azért, mert „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” (ugyan melyik nem?), hanem mert végletes pesszimizmusra vallana, ha okkal rossz közérzetű emberek nem tudnák elképzelni, hogy létezhet jobb közérzet is, részükre is. Ha lélekben vénen legyintenénk a közelgő májusra, bármilyen apró kis lehetőségre, amely az életünkben változást, jobbulást hozhat. Ennyi pesszimizmus még a legmagyarabb magyartól sem várható el. Vagy mégis maradt volna bennem valami a romantikából?

Igazából ez izgat engem ebben az egészben: a Romantika, ez a nagy élő halott, ami az angolokat kezdettől fogva irritálta. Ma is szemére vetik Shelleynek kendőzetlen önsajnálatát, s elrettentő példaként idézik verséből a következő sort: „Mert tövisekre buktam s hull a vér” (I fall upon the thorns of life! I bleed!). Hiába, angol költőnek lenni se könnyű. És egyáltalán, angolnak lenni – az se. Bár megvan a maga szépsége, biztos. De talán nem is csak a romantika teszi Shelleyt nehezen elviselhetővé az angolok számára, hanem elsősorban az idealizmusa. Mit akar a Nyugati Szél lelkétől? Miféle kozmikus és szociális ábrándokat kerget, ahelyett, hogy jól körülnézne, okos fejével biccentene, és megvetné a két lábát ezen a komisz földön, és megpróbálná normálisan érezni magát, az istenfáját! Persze ez azért már nem speciálisan XIX. századi angol probléma.

Záradék: Vannak incifinci kis vágyak, és vannak nagy, kozmikus sóvárgások. Ahhoz, hogy péntekről szombatra megvirradjon, valószínűleg szükség van ezekre is, amazokra is. Csak az utóbbiak valahogy hiányoznak a mindennapi tudatunkból. Feltehetőleg zavarnának is a közértben, a munkahelyen, vagy amikor át akarunk kelni az utca egyik oldaláról a másikra. De azért akadnak pillanatok, amikor éppenséggel segíthetnek az átkelésben (valamilyen átkelésben) az ilyesféle sorok: „Legyek hárfád, mint hárfád a vadon, / hulló lomb vagyok én is, ne kímélj!” Meg az ilyenek: „…Óh, te Szél, / késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” Sőt, bizonyos helyzetekben talán ezek az egyedüli kapaszkodók az átkeléshez. Csak jussanak akkor eszünkbe!

• Költői kérdés