Kertész Imre

Vissza a főcikkhez →

Akkor már hetek óta ültem asztalomnál, csüggedten, leejtett karokkal. Hogy pontos legyek: minden nap az asztalhoz ültem, hogy írjak – s aztán csak ültem ott, a fent körvonalazott helyzetben, s nem írtam semmit. Sehogy sem tudott formát ölteni a bennem kavargó ősköd, mindaz, amit nem olyan régen a naplómban így jellemeztem: „Nyomasztó előérzetek, anarchia, őrület, halál. Salvador Dali véresre facsart mellei, zúzott csontjai, deformált koponyái, torzalakjai. Körös-körül forró borzalom fortyog.” Ez a borzalom akkor belém költözött, bennem fortyogott – és csak el kellett mozdulnom az asztalomtól, hogy rémlátomásaim külső realitásként rontsanak rám, a valóság alakját öltve teperjenek maguk alá.

A JEGYZŐKÖNYV dokumentumnovella, de magam sem tudom, mit dokumentál; minden sorát a valóság szavatolja, de magam sem tudom, mi a valóság. Mintegy az engem leterítő lövés torkolattüzének fénye ez egyszer megint megvilágított számomra valamit: csekélység, mindössze az életemet. Elestemben még próbáltam megragadni pár jellemzőjét, rögzíteni néhány általánosítható törvényszerűségét. Ez minden; mondhatnám, csupán (írói) kötelességemet teljesítettem.

Hogy a dologból feltámadás lesz, azt nem sejtettem. Hogy író írónak nyújt majd kezet; hogy a Dunasirató, a Halleluja, a Kozma írója a maga hangján kívánja megszólaltatni és a nyilvánosság előtt értelmezni a Jegyzőkönyvet, erre igazán nem számíthattam. Legfeljebb csak meghatottan találgatni tudom, mi késztette Kornis Mihályt e zászlóüdvözletre a közöny végtelen óceánján, ahol hajóink irányt keresve lebegnek. Walter Benjaminnál olvastam: az az író, aki a többi írót nem tanítja meg valamire, az senkit sem tanít semmire. Igen, ilyen ping-pong játék folyik e szférában, elme és elme közt szakadatlanul pattog a labda. Kornis ezúttal a saját szövegemet fogja a fejemre olvasni, érzem, főképpen azért, hogy megtanítson engem valami, föltehetően igen fontos dologra.

Alig várom, hogy megtudjam: mire…

• Kultúra