Szabó Marcell

Nyomtatóbarát változat

A szorítás alakja (9)

Lehet hogy nem a nyak, de a hirtelen
dolga nélkül maradt kéz, ahogy ezt meg
azt még szeretne, csak lényegesen rejtettebb
utakon, kormozta össze utoljára a vállad.

Vonatúton egyik fogfájástól a másikig, olyan
természettel, amit végül is egyedül teherbe ejteni
lehet. Mennyire könnyen hívom magam most is
bárminek, amire masnit kötnek, üdvözlőlapot.

Bejön, és bögrét vesz elő, a párkányra már ketten
ülnek. Az egyik félig vizes hajjal, a másik jobb
lábát melléig húzva adja ki ugyanazt a hangot.
Kicsivel később leszáll, és hajszárítót keres.

Ezt is, hogyan mondjam másképp, hogy
nem egy póznát őrző kutya, de vonásaidban
tetszelgő szemmel én néztem a csalánteát.
Rosszabb nincs, kettőt még találhatsz.

A szorítás alakja (10)

Amikor a kisváros némettanára elindult,
hogy, dacolva a téllel, a hókotró gépekkel,
végre újból lássa, akit látnia érdemes volt,
nem érzett izgalmat, inkább a hideg, morogta,

és lakatra zárta a fészert. A szomszéd pékségből
kifutott az eladó, és valamit széles gesztusokkal
mondani szeretett volna. Addigra már berúgta
a motort, mindegy, hátranézett, de nem sóhajtott.

Ahogy kiért a városból, még egyszer sorra vette,
mit nem szeretne: eső, havas eső, kézfogás,
vigyázz magadra. Könnyen lehet, jutott eszébe,
hogy én az evésben sem akarok a tökélyig jutni.

Az állat szívében zivatar utáni domboldal
és egy nehezen érthető következtetés van.
Felváltva beszélnek, de a másodpercnyi
szünet mindig szebb, mint ami előtte, utána.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges