Szolcsányi Ákos

Nyomtatóbarát változat

Siratóének … … közgazdász fölött

Látjátok, nem látjátok. Isten
se mondja meg, hogy mik vagyunk,
mire megkérdeznénk, a hogy
történik majd, a kire mit hagyunk
kezünkhöz szoktatják a mi ez az egészt.
Felhalmozunk néhány cinkost, tanút,
áldozatot; minek dőljünk, falat;
talán boldogan is; amíg meg nem halunk.
Hogy képzeljük? A felfogásnak arc kell,
de milyen lehet egy arc, ha ilyen lezárt?
Nem akarom látni. Akkor: milyen volt,
lehetett, amíg Jézuskára vagy vizitre várt?
Nézésünktől fakulnak a fotók,
erről a fajta önzésről leszoktam,
próbálom tartani. Csak a jelen,
az akkori, ahol tizenegy fokban
atlétára vetkőzve lapátolja
a földet néhány tetovált legény,
a hegyek: három tökéletes mell,
csúcsaikon boldogság, nem remény,
a gyásznép vétlen tagadja a tájat,
megbocsátom, az alkalom miatt,
az asszonyok megdolgoznak a pénzért,
kicsit mindenki idegent sirat
– az utcán fociznak, a kocsisor
némán figyel egy hajszálpontos passzig,
akkor dudálunk – talán mert korábban
nem mertük állítani, hogy csak alszik.

A bomlásról

Először a belei nyíltak meg.
Az anyag csak mennyiségében
volt szokatlan, állaga, színe
nem változott attól, hogy
kiszabadult az ő akarata alól.
Fürdetéskor sem történt semmi,
lábfejéről ugyanúgy vakartam le,
mint cipőről a sarat.

Aztán izzadni kezdett, ingbe,
szorongatott öngyújtóra,
egérpadra. Szellőztetéskor
párolgott a tenyere, szégyellősen
ökölbe szorította, csak a nagyujját
felejtette kinn, fölfelé, mutatta,
arra táncolt el a víz.

Majd a vér. Az orrán át,
reggelente mintha bajusz
lenne, fogmosáskor a habot
rózsaszínre, majd néhány csepp
a fülében, ahogy mostam, egy
pillanatra az egész fülkagyló
piros lett, ívelt és vidám, mint
tiltó ábrákon a nyílt láng.

Pirkadatkor halt meg, a
rádió még a tegnapot mondta
el, a mobiltelefon csörgését
még megelőzte a hangszóró
gerjedése. Végül kiürült a
láthatatlan is, abba olvadt bele
a nagyanyám szerinti levegő.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges