Sarkadi Ilona

Nyomtatóbarát változat

Hirdeti a Kritika idei második számának címlapja, egy négy évvel korábbi, elhíresült jelkép metamorfózisával, feltételezve, hogy még élénken emlékszünk az eredetire – hogyne emlékeznénk, mikor a kivonulás után még hosszú hónapokig fő díszleteleme volt a Bem téri tudósításoknak –, a hurkás nyakra, a ráfeszülő egyenruhára, a durva s egyszersmind nevetséges, vad, kisegéri rátartisággal megfogalmazott TOBAPИЩИ KOHEЦ-re (úgy hírlik TOBAPИЩИ ÁGYŐ – vagy talán az „Ágyő” is cirill betűkkel – volt az eredeti felirat, amely elegáns és nagystílű, s én készséggel el is hiszem az egyik kedvenc grafikusomról, a nagyszerű Orosz Istvánról, akinek habitusához is mennyivel közelebb állna az az agyő!), olyannyira élénken emlékezünk, hogy ehhez az átvedletthez, ehhez az Esterházy-kockás zakóshoz, ehhez a széthullóhoz már cím sem kell (na jó, de azért talán a grafikus nevét mégis illendő lenne feltüntetni valahol?!), rámeredünk, s rögtön tudjuk: máris választási számmal rukkolt elő a KRITIKA. Azaz afféle első előjátékkal.

Halmai Gábor EZEK UTÁN című írásának bevezetőjében elmondja, hogy még a közvetlen környezetében (is) léteznek olyan vélemények, hogy azért itt minden megeshet, még az is, hogy elmaradnak a választások. Halmai az alkotmány megfelelő szakaszaival tételesen cáfolja az aggályokat. De azért a végkövetkeztetés: „Vagyis tessék a lehető nyugodtsággal, de a kellő éberséggel aludni és számolni a napokat a választásokig…”

Vágvölgyi B. András a magyar kampánytechnikákról értekezik Tisza Kálmántól napjainkig. A cikkíró szerint hiába a folyamatos beavatkozás a televízió hírműsoraiba, azokat úgysem nézi senki; az idei kampány üzeneteit elsősorban a közvetlen kapcsolat, a szemtől szembe való meggyőzés, a suttogó propaganda fogja közvetíteni. Vágvölgyi – egy pillanatra úgy tűnik – maga is csatlakozik Halmai azon ismerőseinek táborához (ha ugyan ismerik egymást személyesen), akik elképzelhetőnek tartják, hogy itt minden megeshet, de aztán sajátos érvekkel győzi le önnön kételyeit: „…csak abban bízhatunk, hogy olyan nagyon nagy gonoszság nem jut senkinek sem az eszébe, …vagy amibe meg jobban bízhatunk, hogy magyarosan elég ügyetlen lesz végrehajtani…”

Kéri László a ’90-es kampány tapasztalatait elemzi, s a Fideszéről megállapítja: „A legjobb kampány volt. Végre derűs, mosolygós arcok, tőmondatok, csupa mozgás – a sok-sok citromszagú történelemóra után.”

Hahner Péter a XIX. századi amerikai elnökválasztások módszereit taglalja, a sárhajigálástól a hangoskodáson és a hallgatáson át „egy igen különös módszer”-ig, mely abból állt, hogy nevezetesen Grover Cleveland a rágalmakkal szemben úgy védekezett, hogy elfogadta, és nyíltan vállalta az igazságmagjukat, viszont nem volt hajlandó ellen-rágalomhadjáratba kezdeni. Meg is nyerte a választást, ráadásul még az Egyesült Államok történetében egyedülálló esetként egy választási ciklus kihagyásával a nyolc évvel később rendezettet is.

Csepeli György a szociálpszichológus eszköztárából igyekszik védőfelszerelést válogatni a negatív kampány szenvedő alanyai számára HARCBA KÜLDÖTT SZAVAK című tanulmányában.

A februári Kritika további írásai közül a következőket emelném még ki, sajnos most már csak szerző és cím megjelölésével: Szabó Miklós: SAUL KIRÁLY VAGY DÁVID KIRÁLY? (ANTALL JÓZSEFRŐL), Tamás Gáspár Miklós: CENZÚRA.

Izgalmas lett ez a februári szám! Tulajdonképpen az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy mit hagyjak ki!

• Rábeszélő