(Béki)

Nyomtatóbarát változat

37 éves lenne, szabad demokrata, és ott ülne velünk a Parlamentben…

Már két éve, hogy itthagyott minket váratlanul és érthetetlenül. Mennyi minden történt ebben a két évben. Legjobban az fáj, hogy nem örülhettünk együtt ezeknek a történéseknek.

Igazságtalan, hogy éppen ő nem lehetett ott tavaly június 16-án a Hősök terén, aki annyi embert meggyőzött Nagy Imre igazáról, mert történész lévén lázadnia kellett a hamis történelemértelmezés ellen.

Igazságtalan, hogy nem örülhettünk együtt a diktátor bukásának, hogy többé nem lépheti át a román–magyar határt, pedig hát hányszor megtette – éveken át –, hogy könyveket csempésszen ki erdélyi barátainak, míg Romániában nemkívánatos személlyé vált.

Mélyen igazságtalan, hogy nem izgulhattuk együtt végig az első szabad választás időszakát, hogy a rendszerváltás örömeiből épp neki nem jutott, aki a diktatúra fénykorában konok következetességgel, lassan, nyugodtan nekilátott környezetében lebontani a félelem építőköveit. Megtanulta Bibótól, hogy demokratának lenni annyit jelent, mint nem félni, és példaértékűen vállalta ezt a „ne szólj szám, nem fáj fejem” bénító korszakában. Hitte, hogyha elkezdünk hangosan, őszintén beszélgetni egymással, megváltozik minden…

Legendás hírű klubot csinált: a Rakpartot.

Az őszinte beszélgetéseknek immár legálisan is eljött az ideje, de vele már csak gondolatban beszélgethetünk.

• Beszélő