Szilágyi Andor

Nyomtatóbarát változat

És a Nagy Megmérettetés előtt két nappal, a Kampány Csend Napja előestéjén még mind együtt ültek a tévé képernyőjén. Az előző hetek-hónapok választási ütközeteiben kicsorbult pallosok, bárdok, vériszamos harci szekercék mind a lábnál, a földön hevertek. A Vasfejű, a Nagy, a Dagadt, a Hófehér, a Dandy és az Üstökös. Sisakrostélyok a homlokon, a vértek kifűzve, a lovagok annyi nehéz ütközet után az utolsóra várnak. A mindent eldöntő második fergeteges csatára, a május huszonkilencedikei Nagy Eredményhirdetésre (mellesleg: ez a nap negyven éve már, hogy az én születésnapom), amikor is a Nép nevű királyleány eldönti, melyikőjük állta legjobban a sarat a Magyar Országos Nagyotmondó Méta (MONM) embert próbáló küzdelmein. És kiválasztja azt a szerencsés bajnokot, akit az elkövetkezendő négy év minden napján megajándékoz szüzessége egy-egy szeletével. A lovagok szemlátomást el voltak engedődve. Nagyon. Ki-ki kultúrájától, fizikai erejétől, vérmérsékletétől függően mosolygott, pislogott a kerekasztal körül helyet foglaló társaira. És akkor a Vasfejű, a győztesnek kinéző lovag, akinek serege a legutóbbi MONM előtt negyven éven át lábbal tiporta a királyleány erényei kertjét, sikere biztos tudatában átszólt a kerekasztal felett. Azt hiszem, megígérhetem, mondta a Vasfejű a hebehurgyán csáráló Dagadtnak, a jövőben annyit fogsz szerepelni a tévében, amennyit csak akarsz! Ekkor téptem ki a falból aljzatostul, mindenestül a tévédugót, és a poéta kötetébe lapozva olvasásnak adtam a fejem: Az idő lassan elszivárog, / nem lógok a mesék tején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején.

• Kultúra