Gyurovszky S. László

Nyomtatóbarát változat

Vladimír Meciar szlovák kormányfő tavaly arról panaszkodott, hogy hazáját állandóan összekeverik Szlovéniával, s hogy Nyugaton azt sem tudják, Európa mely részén található Pozsony. Nos, úgy tűnik, ez a probléma sikeresen megoldódott, és a világ megtanulta Szlovákia nevét. Az esetben csupán az a sajnálatos, hogy nem kiváló eredményei, hanem botrányai révén. Az új ország még jóformán világra sem jött, máris súlyos konfliktusba keveredett Magyarországgal, rosszabbodik viszonya Prágával, és a pozsonyi vezetés konfrontációs belpolitikája következtében láthatóan nő a feszültség az országon belül is.

Bős kérdésében az álláspont meglehetősen ismert, ám úgy vélem, nem árt újra leszögezni: Szlovákiában a struktúrájában érintetlen építőipari ágazat számára létkérdés az építkezés befejezése. Ugyanez mondható el az energetikai és a hajózási lobby érdekeiről, velük szemben szakmai szinten csupán a jelentéktelennek mondható környezetvédelmi csoportosulások állnak, melyeknek semmi esélyük a sikerre. A kormányzat, mely a jelek szerint a szocialista vállalatvezetési lobby elkötelezett híve, politikai presztízskérdésként kezeli az ügyet, és úgy véli, hogy az idő majd igazolja a most tett egyoldalú szlovák lépéseket. Összességében tehát elmondható, hogy Szlovákiában belpolitikailag semmi sem indokolja az építkezés leállítását, és a nemzetközi – egyébként nem túl jelentős – nyomás figyelembevételét. Látni kell, hogy a most formálódó Szlovákia elsősorban Magyarországgal szemben próbálja meghatározni önmagát, mivel a lakosság részéről itt találhat leginkább megértésre.

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon ebben a nemzetközi konfliktussal fenyegető helyzetben nincs-e mód a szövetségi kormány erélyes fellépésére. Nos, bátran leszögezhetjük, hogy sajnos nincs. Egy kormány, mely éppen illetékességei megszüntetésével foglalkozik, s melynek már szinte semmi hatása nincs az eseményekre, egyszerűen fizikailag képtelen bármilyen határozott lépésre. A csehek ugyan érzik a helyzet fenyegető voltát – az egyik prágai lap a problémát ahhoz a helyzethez hasonlítja, amikor a válófélben lévő férj csomagokkal a kezében még veszekedni kénytelen a volt felesége lakását beáztató szomszéddal –, ám igazából ők is a helyzet foglyai, és nincsenek eszközeik a szlovák álláspont megváltoztatására.

Ami tehát a Duna elterelését illeti, a fentiek figyelembevételével nincs semmi okunk azt feltételezni, hogy az aktus nem valósul meg. A jelek szerint az építőket már semmi sem tudja meggátolni, s az érintett feleknek fel kell készülniük az így előállt helyzet kezelésére. Ma már teljesen világos – legalábbis a szlovákiai magyarok számára –, hogy a két ország közt nem a probléma lehetséges legésszerűbb megoldásáról van szó, hanem egymás kölcsönös legyőzéséről. Az ilyennek pedig általában nem a kabinetek, hanem az érintett lakosság látja kárát.

Duray: Etnikai polgárháborús veszély

A világsajtót a választások óta két, a cseh–szlovákiai magyarokat érintő kijelentés járta be. Az első nyilatkozó Bugár Béla, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke volt, aki hirtelen felindulásában kijelentette, hogy a szlovákiai magyarok területi autonómiát követelnek, amennyiben nem teljesítik jogos követeléseiket. Ezt követően az új szlovák vezetés a szlovákiai magyarok egyetlen követelését sem teljesítette. A másik kijelentés az Együttélés Politikai Mozgalom vezetőjének szájából hangzott el, aki nemrég Genfben leszögezte: „Polgárháború kialakulásának veszélye is bekövetkezhet Szlovákiában.” A nyilatkozatot többen provokációnak tekintették, egyes szlovákiai kormánykörök egyenesen azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy feljelentik az Együttélés vezetőjét rémhírterjesztés miatt. A kijelentés megdöbbenést váltott ki a cseh–szlovákiai magyarok körében is, az MKDM és a Magyar Polgári Párt egyaránt azon a véleményen volt, hogy a szlovák–magyar viszony ugyan feszültségekkel terhes, de a lakosság körében távolról sincs robbanásveszély. Mivel Duray Miklós a mai napig sem érkezett vissza többnapos nyugat-európai körútjáról, az Új Szó telefonon kereste meg a szlovákiai magyar politikust. Arra a kérdésre, hogy vajon nem tart-e attól, hogy „az ilyen konfrontációs kijelentések kisebbségünknek többet ártanak, mint használnak”, a következőket válaszolta: „A szándékokat le kell leplezni, amíg nem késő. Ebben az esetben preventív politikát kell művelni, mert ha bekövetkezik a nem kívánt helyzet, akkor már nem lehet azt megakadályozni.”

Ellenkező véleményen volt a neves szlovákiai magyar publicista, Tóth Mihály, aki ugyancsak az Új Szó hasábjain a következőképpen vélekedik: „Vannak helyzetek, amikor bűn az ördögöt a falra festeni. A falra festhető ördög neve most: Polgárháború. (…) …a pozsonyi újságírók Bibó Istvánt tanulmányozzák, aki A magyar demokrácia válsága című tanulmányban ezt írja: »…ma már nemcsak atrocitások, hanem ellenatrocitások is vannak, a polgárháború szavát is kiejtették már, pedig ez azok közé a dolgok közé tartozik, melyeknek az emlegetés az éltető elemük.« Érdemes elgondolkozni a nagy magyar politikai bölcselőnek ezen a szavain, és érdemes lenne a mi politikusainknak is Bibó Istvánt olvasni.”

Annyi mindenesetre megállapítható, hogy nemzetiségi térfélen ismét kiéleződtek az ellentétek, és egymásnak feszülnek az indulatok. Ezen még az sem segített, hogy Rózsa Ernő, a bősi vízlépcsőt addig ellenző Együttélés egyik vezetője a szlovákiai parlament tagjaként olyannyira a szlovák álláspontot védte Budapesten, hogy még Meciar dicséretét is kiérdemelte.

Az új szlovák állam tehát meglehetősen rossz előjelek közepette jön létre. A felmérések szerint egyre nő a lakosság bizonytalansági érzése, fokozódik a fenyegetettségi érzés, és egyre kevesebben értik, mi is történik valójában. Mindez termékeny táptalajt teremthet a különféle szélsőséges politikai erők számára, melyek egyben a szomszédos országok hasonló erőit is erősítik majd. Szlovákia tehát olyan helyzetben születik, melyben a külső és belső körülmények nem kedveznek a demokratikus polgári társadalom kialakulásának.

• Külföld