Csontos Erika

Nyomtatóbarát változat

Örök tapasztalat, hogy a kötelező olvasmánnyá tett drámákat a színházba járásra szocializált diákok inkább megnézik: többnyire épp egy-egy ártalmas színi dermedvény megtekintésével kerülik el a személyes érintettségnek még a lehetőségét is.

A Csongor és Tünde a Térszínházban Bucz Hunor sötéten üde értelmezésében nem nevezhető agysejtkárosító rutinrendezésnek. A társulat őstagjai és a diákkorú utánpótlás működőképes vegyes kórussá érett össze, az előadás olvasásra, urambocsá’ újraolvasásra csábít.

Fekete függönyök előterében csupán egy csenevész fácska áll a színpadon. A radikális díszlettelenség elegendő teret hagy a képzeletnek; a dráma kozmikus, dimenziói is működésbe léphetnek: az Éj monológja így nem laza, bölcseleti fityelék, hanem erős intellektuális koszorú, ami körbe- és átfonja a darabot.

A romantikus remekmű térszínházi olvasatában minden dolgok halandósága, múlandósága, illékonysága erősödik fel. A látványélménnyé tett gondolatiság egyik legemlékezetesebbje, mikor a Tudós, ez a koraéretten is már megfáradt fiatalember élet- és halálvágy dilemmája között egyensúlyoz, mutatóujján billegtetve vándorbotját.

Vörösmarty művének következetesen ellentétező szimbólumrendszere – sötétség és fény, evilági éhség és szellemi szomj, testi és lelki vágyakozás – finoman ironikus rendezői ötletekkel egészül ki. A játék néma prelúdiumában Csongor, mint valami színpadi világosító, villanykörtét csavaroz, majd sóvárgó tekintettel, álmatagon mászik le a létráról. Ő az örök idealista, aki „megunta étkeit, s most csillagokra éhezik szegény”.

Olykor bizonyos szereplők előre bevonulnak, vagy tovább a színen maradnak. Jelenlétük relativizálása, az átlátások, áttűnések, álom és való, vágy és megvalósulás viszonylagosságát, a történések jelképességét erősítik.

A három, szürke télikabátos ördögfi játssza – kabáttalanul – a Kalmár–Fejedelem–Tudós fekete triászát is. Az ostor–bocskor–palást bűverejét és vele a hatalmat megkaparintani vágyó, civódó ördögök és a maga területén uralkodni, bírni, fölülkerekedni vágyó három vándor egymásra kopírozása előlegzi, hogy nincsen lényegi különbség céljaik között. A rendezés efféle vizuális „keresztmetszetei” a színjáték különböző rétegeinek rejtett összefüggéseit mutatják meg.

A többi szereplő szintén karakteresen különbözik a megszokottól.

A sötét és semmi birodalmában uralkodó Éj nem fekete palástba burkolt, a Hófehérkéből kölcsönzött undok mostoha, hanem teremtő ősanya. Mirigy nem szimpla, rút népmesei banya, inkább invenciózusan gonosz perszóna, aki testre szabott tévképekkel téveszti meg a varázskútjába – apró, kerek tükrébe – tekintő vágyakozókat.

Ilma sem tenyeres-talpas menyecske, hanem nyakigláb, lenge tündéri szolgáló, praktikusan józan, cserfes vigasztaló. Párja, a tüneményes haspók földhözragadt korlátoltságában is tud megrendítő lenni (Kovács István, mint Balga a színészi játék tekintetében bizony főszereplővé avanzsál). Hozzájuk képest gazdáik néha fölösleges lelki fájdalmakban tetszelgő kamaszoknak tűnnek. A barna, kurta hajú Tünde csöppet sem éteri jelenség: komolyan és szigorúan leckézteti kedvesét. A mű végén el is marad az idill: kipenderül boldogságra szomjúhozó szerelmese karjaiból, szó szerint véve Csongor szövegét, miszerint ő „csalóka tünemény”.

Csongor kétségbeesetten kiabálja bele hiányát a nézőtér sötétjébe: „Éjfél van, az éj rideg és szomorú, / Gyászosra hanyatlik az éji ború: / Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, / Ébren maga van csak az egy szerelem.”

Előadások áprilisban: 21., 22-én 19 h, 17-én 11 h (Bp. III., Főtér 1., Zichy-kastély)

• Rábeszélő