(Szántó T. Gábor)

Nyomtatóbarát változat

A cikk néhány tévedését szeretném az ügy jelentőségére tekintettel pontosítani.

A Zsidó Helyreállítási Alap, melyet az 1946. évi XXV. tc.-kel hívott életre a magyar törvényhozás, nem „a világ zsidóságát megsegíteni célzó szervezet”, mint azt írták. Az Alap – valóban a Párizsi Békeszerződésben foglaltakkal összhangban –, de a magyarországi zsidó közösség reparációját szolgálta volna, s mindazon javak tartoztak volna körébe, melyek az örökös nélkül elhalt zsidók egykori tulajdonát képezték. A törvény hatályos, de sem a diktatúra évtizedei, sem a rendszerváltás óta eltelt fél évtized nem volt elegendő, hogy a hatalom elégtételt szolgáltasson. A törvény célja – mint szövegéből is kitűnik – a magyarországi zsidó közösség és annak intézményeinek újjászerveződését elősegíteni, s az elpusztítottak emlékét őrizni.

Alaptalan ezért a cikk állítása, miszerint „A kártérítést elvileg Izraelnek kellene kapnia.”

Kétségtelen, hogy a Vészkorszak nyomán a maradék zsidóság egy jelentős része szétszóródott Magyarországról, s ezért vitakérdés lehet, hogy az Izraelben élő magyar ajkúak, illetve az USA-ban élők – akik bizonyos szervezeti háttérrel is rendelkeznek – jogosultak a kártérítés bizonyos hányadára. Elsődlegesnek azonban a törvény szelleméből következően a magyarországi közösséget kellene tekinteni, hiszen a helyi élet feltámasztása volt a törvényalkotó – a sértett közösség szándékával is egybevágó – célja.

A World Jewish Restitution Organization nem képviselheti (hivatalosan) azt az álláspontot – ahogy cikkükben említik –, hogy Izraelt illeti a jóvátétel, hiszen a Világszervezet tagjai azok a magyar–zsidó organizációk is, melyek ezzel ellentétes nézetet képviselnek, ti., hogy a magyar–zsidó közösség bizonytalan anyagi bázisát kell erősítse a szunnyadó állapotából felélesztendő Alap. Más kérdés, hogy a Zsidó Világkongresszus képviselői, valamint a WJRO izraeli alkalmazottai a magyar–zsidó szervezetek háta mögött – velük nem egyeztetve – tárgyaltak-tárgyalnak olykor a magyar kormány illetékeseivel.

Mulasztásos alkotmánysértést követ(ett) el a parlament, mert nem hoz(ott) döntést az Alap ügyében. Cinikus volt, s cinikus a mostani kabinet, mert csupán kihasználható ürügy a döntés elodázására az a hivatkozás, miszerint nincs egyetértés az Alap rendeltetéséről a zsidó szervezetek között. A vagyonfelmérést, az átadás előkészítését nem zárja ki a későbbi felhasználás módozatairól folytatott vita. Vétkesek persze a zsidó szervezetek is, hogy a végső fokon közös érdek ellenére képtelenek a kompromisszumra, mert ezzel magas labdát adnak fel a kormánynak, s az időről időre le is csapja azt.

A Vészkorszak túlélői pedig lassan eltávoznak körünkből, s a zsidó közösség képtelen a lassan apadó külföldi, s a még nem elegendő belföldi jótékony adományokból fenntartani intézményrendszerét.

Üdvözlettel:

Szántó T. Gábor,
a Szombat főszerkesztője


Ui.: A Szombat számos írásában járta körül eddig is a fenti témát. Cikkükben hivatkozott lapszámunkban Szeszlér Tibor elemezte az Alkotmánybíróság döntését.

• Visszabeszélő