Balla D. Károly

Nyomtatóbarát változat

A szerkesztőség, amelynek akkor tagja voltam, a város legkisebb kollektívái közé tartozott. A takarítónőt is számítva sem tette ki létszámunk a tucatot. Talán ennek köszönhetően volt munkánk hosszú ideig összehangolt, fennakadásmentes. Ha kellett, élő gépsort is tudtunk alakítani.

Történt pedig, hogy megjelenés előtt állt egy könyvünk. A nyomda már a kötéssel is végzett. Mi megkaptuk a mutatványpéldányokat utolsó ellenőrzésre.

Átnéztük. Persze akadt pár apróság, hiányzó ékezet, de nem a némileg vagy a szárnyaló szavakban. Az önbaszályázás szépen visszaállt önszabályozássá, a kompinát kombináttá és a kongresszusi citátumban a „Taps, mindenkinek feláll” is megrövidült egy „nek”-kel. Azaz a nyomdászok becsülettel kijavították a korrektoraink jelezte hibákat. A könyvet tehát átvettük, a köteles példányokat felküldtük a fővárosba abban a biztos tudatban, hogy részükről sem lesz semmi kifogás (amúgy is csak az orosz nyelvű impresszumot tudták elolvasni ottani főnökeink). Azonban másként történt.

Pár nap múlva ideges hang dörgött a telefonban: a könyv nem kerülhet forgalomba. Hogy is képzeljük, hogy ezzel a hóka arcképpel a 23. oldalon…

Szó se róla, a portré kicsit haloványra sikeredett, de Vezérünk És Tanítómesterünk sápadtsága talán nem is szúrt volna szemet, ha nem évfordulós esztendőben jártunk volna: épp egyéves jubileumát ünnepeltük száztizedik születésnapjának.

Jött hát az ukáz: a könyvet újra kell nyomni.

Főnököm haladéktalanul tárgyalt a nyomdaigazgatóval, meg is találták a legolcsóbb és leggyorsabb „maszek” megoldást, amelyről persze a nagyfőnököknek nem is kell tudniuk. Éspedig: a Sápadtarcú Vezér egész oldalas képmását mind az ötezer példányból kirepesztjük, a nyomda ugyanennyi példányban ezt a lapot újranyomja, a könyvkötők beragasztják. És mert a dolog sürgős, kis szerkesztőségünk egy emberként alászáll a nyomdaipar rejtelmeibe, és besegít a repesztésbe.

A festék- és enyvszagú üzemben aztán élő gépsort alkottunk.

Targoncán hordták nekünk a könyveket. Mi egy hosszú fémpult előtt ültünk sorban. Egyikünk pakolta a könyveket az asztal sarkára nagy stócokban, másikunk egyesével csúsztatta őket a nyitogató ember keze ügyébe, az megkereste a 23. oldalt, a felütött kötetet csúsztatta a feszítőembernek (feszítsd meg!), aki a megfelelő helyen jó erősen széthajlította a friss kötésű könyvet. Ezután került elém a már kettényitott munkapéldány. Én voltam a tépéscsináló: fémvonalzót illesztettem a kérdéses lap belső széléhez, mégpedig úgy, hogy négy-öt milliméternyi leffentyű maradjon kiszakítatlanul – és sitty, kirepesztettem a portrét. A következő brigádtag stócba rakta a hóka képmásokat (ezeket meg kellett semmisíteni, gondolom azért, nehogy az ellenség propagandacélokra felhasználhassa), s a csoport zárótagja vitte a könyveket a ragasztóbrigádhoz. Élő gépsorunk így működött három napon át, míg mind az ötezer példánnyal végeztünk.

Ezalatt bennem igen erős reflex alakult ki, amelynek még évekig nem tudtam ellenállni: bármilyen könyvben megláttam Őt, azonnal kitéptem.

Akkor hagyott csak alább szaggató ingerem, amikor megváltam a szerkesztőségtől…

Aztán eltelt néhány év, és volt kollégáimtól hallottam a hírt: megjött a fővárosból az utasítás: minden kiadandó könyvből ki kell iktatni a Vezérre vonatkozó passzusokat, portrékról pedig (akár sápatagok, akár nem) szó sem lehet a jövőben. A hír hallatán akkor elszorult a szívem. Őszintén sajnáltam, hogy én, a gyakorlott tépéscsináló, ebben a tisztogató munkában már nem vehetek részt.

• Kultúra