(Krizsik Alfonz)

Nyomtatóbarát változat

A Beszélő ez évi első számában érdeklődéssel olvastam a belügyminiszterrel készült interjút.

Boross úr kitért néhány olyan tényezőre, amelyekre már tévényilatkozataiban is utalt. Megemlítette, hogy amikor – vendéglátó-ipari igazgatóként – nyugdíjas lett, nem is gondolt arra, hogy valaha is aktivizálja magát…

Ezenfelül – a belügyminiszter véleménye szerint – konkrét szakértelem nem szükséges a belügyek irányításához, hiszen „minden feladat megközelíthető”, ugyanis „minden szervezetnek bizonyos közös jegyei vannak”.

A magyar belügyminisztérium tevékenysége évtizedekig összefonódott a pártállami struktúrával. Azzal a paternalista piramissal, amelyben „minden szinten” nagy szerepet játszott a kontraszelekció, a szakértelem hiánya, hiszen az elsődleges szempont a politikai megbízhatóság volt. (Színházi díszítőmunkásokból, cipészekből, házmesterekből kerültek ki azok a „jó elvtársak”, akik gyakran irányítottak (?) művészeti intézményeket, jóllehet – enyhén szólva – egzakt hozzáértésük annyiból állt, hogy legtöbbször csupán feltupírozott munkásmozgalmi múltjukkal hozakodtak elő, és sorolhatnánk a példákat napestig.)

Most, amikor a magyar sajtóban a pluralizmuson, infrastruktúrán, nemzeti liberalizmuson túl a leggyakrabban megjelenő szó, illetve fogalom a szakértelem, nos, akkor az újsütetű belügyminiszter hetyke nyilatkozata némileg irritálja az újságolvasókat. Az úgynevezett utca embere számára ugyanis mind nyilvánvalóbb: virul a legújabb kori urambátyám-édesöcsém jellegű protekcionizmus, mely légkörben nemritkán fontosabb, hogy ki kivel és hol járt iskolába. Már az is meglepő volt, amikor a jelenlegi belügyminisztert néhány hónappal ezelőtt kinevezték a titkosszolgálatot felügyelő, tárca nélküli miniszterré. Az egyszerű halandó ugyanis azt gondolja – nem minden alap nélkül –, hogy az ilyen jellegű tevékenység egyfajta szakma. Úgy tűnik azonban, hogy mai politikai életünkben a vezetők egy részénél sokkal lényegesebb kiválasztási szempont, ha a jelöltnek van saját telefonja. Mert csak így tehető fel neki a kérdés: – Na öregem, vállalsz valamit? Ha ezenfelül még az is kiderül a felhívottról, hogy nem volt köze a „bolsikhoz”, akkor szabad az út, legfeljebb azt kell elviselni, hogy „öt főnél nagyobb csapatban” kell részt venni a munkában, hiszen „nyolcan már összevissza fecsegnek…”

Mi változott tehát e téren? Csak annyi, hogy megváltozott a politikai megbízhatóság előjele.

A szakértelem szajkózása még nem teremtette meg a természetes kiválasztódás magától értetődő folyamatát. Sőt! A „népnemzetgerincűek” már-már demagóg módon hangoztatott kiválogatása a vezetői posztokra vissza is veti a dolgokat. És mielőtt felhorkannának a minden mögött nemzetellenes kozmopolitizmust gyanítók, sietek leírni: a haza mai helyzetében az a jó magyar, aki tiszta lelkiismerettel vallhatja, hogy érti a dolgát, és ott, ahol értően tenni kell.

Eszembe jut széles körű műveltségű, szabadelvű filozófiatanárom néhány évvel ezelőtti aggódó próféciája: – Csak attól félek, hogy ha lebomlik a totalitárius állam, majd sokan azt nevezik demokráciának, ha mindenki mondja a magáét, és nagy rössel „szakért”. Ez a társadalmi állapot pedig oda vezethet, hogy én is elmehetek előadást tartani a kohómérnökök kongresszusára, noha nem értek a vasöntéshez…

• Visszabeszélő