Lázár Bence András

Nyomtatóbarát változat

Szabó Marcellnak

A székeket még délután, mikor még
nem jöttek a madarak, kivittük.
A levegőt, mint egy homokágyat
kisimítottuk, nem fulladtunk meg.
Aztán hirtelen beesteledett.
A madarak, mint muslicák
egy barack alatt, kitöltötték a teret.

Megegyeztünk, hogy osztunk
    szerepet,
mindenkinek lesz funkciója.
Elkerüljük így az esetlegest.

Aztán ettünk szendvicset, hozzá meg
    ittunk sört.

Figyeltük a nőket fehérben, a szőke
    kisgyereket,
És beszéltünk a semmiről.

Egy asztalnak a sarkát, egy ajtón a
    kilincset.
A végleteket. Egy napszemüveget egy
    műanyag
fejre, inget egy nem is létező
    mellkasra.
Most ezt képzelem.

Madarakat a kisimított levegőbe.

Csakis a szükség követi a pontokat.
Ahogy izzósorban vákuum a fényt.

Az elfáradt karlejtéseket, s a szorítást,
ahogy mosni ablakot, vagy sepregetni
otthon, el kéne felejteni.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges