Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

„Az MSZP kilép a kormányból, ha folytatódik a fenyegetőzés” – nyilatkozta a Vasárnapi Híreknek az eddig szelídnek és „progresszív”-nek ismert Vitányi Iván, az államszocialista párt elnökségének (egyetlen ismert értelmiségi) tagja.

Mintha egy futballkapus azt mondaná: „Le fogok vonulni a pályáról, ha továbbra is kapura lőnek!”

Fábry Béla, egy másik elnökségi államszocialista pedig azt mondta, hogy meg kell vizsgálni, vajon nem szolgált-e nemzetbiztonsági érdeket a lehallgatás. Fábry úr még mindig azt hiszi, hogy az ellenzékiség bűntény.

Hihetetlen intenzitással folyik az államszocialista Fogfehér kimutogatása. A Belügyminisztérium úgy véli, hogy saját szénájának rendbetétele helyett az SZDSZ választási taktikáját kell stiláris bírálatnak alávetnie, Pozsgay államszocialista államminiszter pedig alattomos gyanúsítgatásokról suttog – jó hangosan Sopronban. Az MSZP budapesti választmánya viszont Horváth István belügyminiszter lemondását követeli. (Mire e sorok megjelennek, ki fog derülni, hogy – ki hitte volna? – sikerrel követeli.)

Mi történik hát kormánypárti barátaink berkeiben?

Úgy látszik, elhitték, hogy Németh Miklós kormánya nem az ő kormányuk. De hát hogyan hiheti ezt a kormánypárt? Minden valamirevaló demokráciában a kormány bizonyos fokig független annak a pártnak az apparátusától, amely hatalomra segítette, hiszen a parlamentnek felelős, nem egyszerűen a kormánytöbbségnek. Németh Miklós szenzációt keltő elhatárolódása az MSZP-től egyszerűen normális viselkedés.

A szabad demokraták hőn óhajtják, vajha Németh Miklós csakugyan ne lett volt légyen felelős a lehallgatásokért, hiszen nem szeretnék, hogy kormányválság súlyosbítsa a helyzetet a választások előtt. De Vitányi úr és elvbarátai láthatólag éppen erre törnek. Csurka István handa-bandázása pedig a kezükre játszik: lám – mondhatják –, az ellenzék felelőtlen, félelmet gerjeszt, és a szociális demagógia bizonyos elemeivel játszadozik. Ám Csurka István úr – mint mértékadó nyilatkozatokból tudjuk – csak szépírói tevékenységének részeként szeszélyeskedik, közéleti énje egészen más.

Mégis, vegyük csak föl a Vitányi úr által elejtett kesztyűt. Nem volna nagy baj, ha az MSZP bizonyos mértékig kivonulna a kormányból. Nem kormányválságra van itt szükség, hanem kormányátalakításra. Németh Miklós megszabadulhatna már az ókádárista kövületek fönnmaradó részétől, továbbá a legutóbbi hetekben kompromittálódott politikusoktól, kinevezhetne néhány technokratát, és megpróbálhatna békén elevickélni március utolsó hetéig. Fölöttébb sajnálatos, hogy a kormány még keresztül akar passzírozni a parlamenten jó néhány keletlen és sületlen törvényjavaslatot, hogy az MSZP-t tüntethesse föl a demokratikus fejlődés motorjaként. Fölöttébb sajnálatos, hogy a miniszterelnök úr egy döntő hetet vesztett a védhetetlen és menthetetlen Horváth István lemondatásával. Fölöttébb sajnálatos, hogy az országnak olyan kormánya van, amelyből hiányoznak a demokratikus ösztönök. Igen fájlalom, hogy a múlhatatlan érdemeket szerzett Pozsgay Imre sem bizonyult jobbnak a Deákné vásznánál. Kommunista múltjából még nyilván emlékszik az önbírálat intézményére. A közvélemény elvárt volna tőle néhány sajnálkozó szót. Talán jobb lenne, ha Pozsgay úr a föltűnően sikertelen – és nem túl szorgalmasan űzött – államminiszterkedés helyett jelentékeny energiáját az MSZP kampányfőnökségére áldozná, s főleg ha nem tévesztené össze a kettőt.

Az országnak kormány kell, s mivel sajnos a parlamentben az 1985-ös egypárti „választás” folytán az MSZP/MSZMP van többségben, ez a kormány csak államszocialista kormány lehet. Többé-kevésbé. Minél kevésbé, annál jobb.

• Beszélő