Kováts Albert

Nyomtatóbarát változat

Szemadám György festőművész gyakran hívja fel a figyelmet – interjúban, televíziós műsorban – a magyar művészet gazdagságára, sokszínűségére. Amihez maga is hozzájárul saját munkásságának minden mástól elütő jellegével. Művészete fő különössége elsősorban jellegzetes stílusában, hangulatkeltő hatásában nyilvánul meg. Legelőbb nem a művész személyiségével szembesül a néző, hanem azokkal a kultúrhistóriai rétegekkel, melyek közte s a festő között sűrűsödnek: egy rejtelmektől terhes, titokzatos világgal. A művész benső világához és szándékához csak e rétegek lehántása, azaz beleérzés, meditáció segítségével juthatunk közelebb.

Mit látunk? Javarészt korrekt aprólékossággal, a régi mesterek szakmai tökélyével megfestett képeket. A tárgy gyakran madár: a természetrajzi tapasztalathoz hű formában. Hogy miért éppen madár, arról a művész megkapóan ír a katalógusban, számba véve a madárjelkép több lehetséges jelentését: „A lélekvándorlásra, a múlandóságra, a »szárnyaló időre« emlékeztethet bennünket. Még az idő alig belátható mélységeire is.” Ez talán a legfontosabb, Szemadám műveit meghatározóan átlengő sugallat. De a képekre pillantva amúgy is rögtön feltűnik, hogy a művész nem pusztán a látvány reprodukálására tör. Ritkán keletkezik kép csak a megfestés öröméért; többnyire valamilyen elidegenítő vonás zavarja a látványhű szegmenst, hogy egy gondolatfolyamot, érzelmi hullámot indítson el a nézőben. Az elidegenítő eszközök általában ugyancsak az idő szolgálatában jelzik azt a szoros, mondhatni bensőséges kapcsolatot, melyet Szemadám a családi, történelmi és művészeti múlttal fenntart. Régi festménybe háttérként belefestett, absztrakt kép; barokk festménytöredék saját műbe illesztése; világháborús fotográfia festett császármadárral és „Allegorikus csendélet behasított képpel és Vermeer-motívummal”. Noha a történelemnek több síkja is megjelenik Szemadámnál, mégis az 1910-es évekre, az első világháború korára különös hangsúly esik. Az egykor virágzó és múltba süllyedt nagypolgári szalon és rekvizítumai a mély vonzalom és ragaszkodás, valamint az ironikus, távolságtartó megítélés kettős, ambivalens érzéséről adnak számot. Hasonlóképpen kettős e művészet fontos összetevőinek, az avantgárd gesztusoknak a szerepe is. Klasszikus avantgárd megoldások alkalmazása nemcsak az egyetemes eszköztár természetes igénybevételét jelenti itt, de nosztalgikus visszavágyódás is olyan időkbe, amikor a frontok még élesen elváltak, és a célok tisztán kirajzolódtak. A Makart-ízlésű nagypolgári enteriőr halódása egykorú a dadaizmus keletkezésével; tárgyak, hangulatok, helyzetek egyidejűleg idézhetik föl mind a kettőt. A dadából kinőtt szürrealizmus leleményei: a talált tárgy, a talált kép, idegen elemek és eljárások meghökkentő társítása, a sokértelműség kedvelése, a romlás-bomlás szépségének tisztelete és illúziót keresztező manipulációk a festővásznon – szellemi és stiláris egységben, találkoznak Szemadám művészetének többi elemével.

Kiemeli és kiegészíti a festő szándékát, hogy a kiállítás rendezése a szokványostól merőben eltér. Vörösváry Ákos funkciójukat vesztett s már-már abszurd tárgyai és a nagypolgári miliő torzképét felidéző kvázi bútorai három dimenzióban erősítik a festő megidézte hangulatot. A jelek szerint nem újkeletű ez az együttműködés, művész és rendező ízlése nosztalgia és irónia dolgában hajszálra egybevág; egyes képeken az installált tárgyak másaira bukkanhatunk, s a festmények nagy része a Vörösváry-féle Látványtár gyűjteményéből való. A rendező szerepe több a megszokottnál; meghatározó a kiállítás karakterében és sikerében:

Különleges kiállítás, „posztmodern” korunk egyedi színfoltja.

• Kultúra