Ádám Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Szebb jövőt, kiáltotta egy részeg női hang, és végigdülöngélt a két sor piszoárral szemben álló, árpádsávos-dzsekis férfisorfal között. A vécéajtót próbálta kinyitni, hátán Nagy-Magyarország-térkép.

– Itt egy szabad – mondtam neki, látva, hogy nem boldogul.

– A kijáratot keresem – válaszolta.

– Az erre van – mutattam az utat.

– Bejöttem ide, annyian voltak kinn – magyarázta.

Kinn a Beszélő rendezvénye zajlott a budapesti Gödör Klubban, 2010. március 15-én. Annyian azért nem voltak, de egy negyven-ötvenfős közönség az erős belvárosi szélsőjobboldali jelenlét dacára most is összejött.

A Jobbik hívei, dicséretükre legyen mondva, túlnyomórészt megkíméltek a részvételüktől. Be-betévedtek, némelyikük érdeklődéssel hallgatta egy darabig a liberális politika jövőjéről szóló eszmecserét, evett-ivott, majd csendben távozott. Egy nem különösebben fenyegető megjelenésű árpádsávos-sálas fiatalember a nézőtér mellett állva figyelte az eseményeket.

Hellyel kínáltam, de udvariasan visszautasította: – Mindjárt megyünk – felelte, majd csakugyan csendben távozott. Egy lány azért bekiabált egy „Szebb jövőt!” a színpadon beszélő Bauer Tamásnak, de aztán ő is elhagyta a termet a barátjával az oldalán.

Ez nagyjából így megy, évről évre: viseljük egymást. Mi őket, ők minket, évente egyszer legalábbis. A bejárat mindenki előtt nyitva, a vécéből kivezető utat a körülmények kedvezőtlen alakulása esetén nehéz megtalálni.

Aznap egy órakor Demszky Gábor utolsó március 15-i főpolgármesteri beszédét mondta el a Petőfi-szobornál. Húsz éven át járt ide beszédet mondani, a polgári forradalmi hagyomány megszületésének ünnepén. Ereje teljében sokezres, néha talán több tízezres közönség is meghallgatta itt a főpolgármestert; a választási évek márciusi beszédei pedig fontos liberális kampányeseménynek számítottak.

A téren most néhány száz ember áll, rendőrök által védett kordonok között. A kordonokon túl valamivel többen, biztonságos távolba szorítva. Maroknyi liberális, hatósági védelem alatt. A főpolgármester a Jobbik térnyerésétől óv, és a szélsőjobb elleni összefogásra szólítja fel a mérsékelt bal- és jobboldali erőket. Szavait a szobor előtt állók is szánakozva hallgatják: Hagyóról és Mesterházyról nem esik szó, de a szellemük belengi a teret, Demszky pedig nyilvánvalóan nincs abban a helyzetben, hogy bárkit bármire felszólítson. Előttünk húsz év liberális politikai jelenléte foszlik semmivé éppen. A beszéd végén még egyszer, utoljára megtapsoljuk Demszkyt, és visszatérünk a kordonon kívüli szabadság világába: a jobboldali Budapestre.

A Medián júliusi közvélemény-kutatása szerint Demszky tökutolsó a politikusok népszerűségi rangsorában (lásd HVG, július 17.), 7%-os támogatottságánál alacsonyabbat ritkán látni a Medián húszas listáján. A főpolgármester, miként a magyar liberalizmus egésze, végletesen amortizálódott. Hogy az őszi önkormányzati választáson ki szerzi meg a liberális szavazatokat, még nem tudni. De az SZDSZ-szel és személy szerint Demszkyvel való kontinuitás képzete mindenesetre kevés segítséget nyújt majd ebben, bárki próbálkozzon is vele.

Mi történt? Miért alakult így? Hogyan válhatott ilyen megalázóvá a kudarc? Orbán Viktornak és Schiffer Andrásnak minden bizonnyal igaza van abban, hogy 2010 tavaszán a magyar választók elutasították a rendszerváltás utáni két évtized sok tekintetben korrupt és amorális, modernizációs szempontból a várakozásokat messze alulteljesítő, de mégiscsak liberális demokráciáját. Az alulteljesítő liberális-demokratikus kormányzás társadalmi legitimációjának aláásásában az inkonzisztens vágy­álmaikba feledkezett liberálisok is jelentős szerepet játszottak: irracionális reformköveteléseik politikailag megoldhatatlan helyzet elé állították a baloldali kormányt, és növelték a költségvetési stabilizációs kényszer és a 2008 őszén beköszöntött világgazdasági válság közepette amúgy sem csekély sikertelenségérzetet.

A választópolgár pedig levonta a következtetést, hogy ha az esélyegyenlőség és a piaci verseny úgyis csak írott malaszt, mert a valóságban működésképtelenek a rájuk alapozott társadalmi intézmények, jöjjenek inkább a realitásokkal szembenéző, valóságközelibb intézményi mechanizmusok. Ha a liberális demokrácia állama képtelen racionális keretek közé terelni a „nagy elosztórendszerek” működését, elfogadható szintre emelni a közbiztonság érzetét, és fenntartani az eltérő kulturális hátterű etnikai csoportok közötti békét, jöjjenek a tekintélyelvű megoldások. Ha az állam képtelen biztosítani a piaci verseny tisztességét, és alacsonyan tartani a versenyben való részvétel korlátait, a piaci szabályozás pedig nem képes érvényesíteni a társadalmi jólét szempontjait, akkor inkább hagyjuk a fenébe az egész piacot: korábban is megvoltunk nélküle, megleszünk ezután is.

2010 tavaszán antiliberális fordulat zajlott le Magyarországon, és zajlik azóta is. Nincs ebben semmi drámaian meglepő, még ha a következmények meglehetősen drámaiak is. A sikertelen politika helyét átveszik a sikeresebbnek ígérkező alternatívák, miközben felszámolódnak a liberális demokrácia intézményi alapjai. Igaz, a bevezetni rendelt megoldások nagy része jó eséllyel szintén sikertelennek bizonyul majd, mivel inkompatibilis annak a tágabb európai és globális intézményi berendezkedésnek az alapjaival, amelynek keretei közé az elmúlt húsz évben Magyarország többé-kevésbé beilleszkedett. Ez azonban már egy következő csalódás-történet része lesz.

Nem hiszem, hogy a magyar liberálisok kudarcában kizárólag személyes tényezők és a főszereplők hibái játszottak szerepet. A liberális csúcspolitika egyre kényszeresebben kergette az egymással inkompatibilis és/vagy politikailag megvalósíthatatlan vágyálmait, mint a marginalizálódott társadalmi csoportokról való gondoskodás, az alacsony adók és a széles körű minőségi szolgáltatásokat nyújtó állam együt­tese vagy a piaci mechanizmusok Nyugat-Európában is szokatlan mértékű, a közszolgáltatások privatizációját is magában foglaló dominanciája. Ugyan­­­akkor a „terepen dolgozó”, szükségsze­rűen többségi választói támogatásra szoruló önkormányzati képviselőknek és polgármestereknek a ténylegesen megvalósítható intézményi alternatívák és szóba jöhető politikai szövet­ségesek közül kellett választaniuk. Ezt tette Demszky is Budapesten, adaptálódva az önkormányzati hatalom fenntartásának informális intézményi mechanizmusaihoz, majd – elhíresült tanácsadója révén – saját maga által is fokozódó mértékben termelve újra azokat. Demszky az SZDSZ másfél évtizedes zsugorodási folyamata közepette is talpon maradt – hogy azután a rendszer szétkorhadásával maga is a mélybe zuhanjon. A végjátékban paradox módon maga is siettette a rendszer szétesését, amikor a helyzet tarthatatlanságát érzékelve megpróbált szakítani szocialista helyettesével. Integritása visszanyeréséhez azonban ekkor már sem ideje, sem ereje nem volt.

A tönkrement liberális párt helyét funkcionális értelemben nem vette át senki, ami az általános antiliberális fordulat közepette nem is különösebben meglepő. Nemcsak a liberális párt számolódott fel, hanem az MSZP és – nos, igen – a Fidesz liberálisai is háttérbe szorultak, az LMP pedig nem győzi elég hangsúlyosan deklarálni az SZDSZ-szel való diszkontinuitást. Igaz, funkcionális értelemben még mindig az utóbbi áll a legközelebb a húsz éven át a liberálisok által betöltött, nyugatos orientációjú rendszerkorrekciós szerephez, ám másfelől az LMP kifejezetten antiliberális magatartást tanúsít: gazdaságpolitikai megnyilvánulásait differenciálatlan külfölditőke-ellenesség jellemzi, szimbolikus gesztusai gyakran megengedők az antiliberális kormányzati gyakorlattal szemben, legfőbb politikai ellenfelének pedig nem a jobboldalt, hanem a szocialista pártot tartja. Vezetője szerint a rendszerváltás utáni két évtizedben elvesztegettük a szavazatunkat, amikor a parlamenti pártokra voksoltunk. A kétségtelenül létező rokonszenves vonások dacára mindezzel nem könnyű liberálisként azonosulni.

Az antiliberális klíma és a liberális politikai osztály bénultsága miatt erősen kétséges, hogy rövid távon megjelenik-e egy, az LMP-nél liberálisabb liberális alternatíva. Hosszabb távon természetesen lehet ezzel kísérletezni: a Fidesz antiliberalizmusa és az MSZP „baloldali fordulata” a jobb- és a baloldalon egyaránt teret enged a centrista-liberális politika megjelenésének. Ám ez aligha fog máról holnapra megvalósulni: a minimálisan szükséges szervezeti és személyi feltételek teljesülésén túl ehhez új politikai tartalmakra is szükség volna. Az új tartalmak kidolgozásához pedig először azt kellene legalább nagyjából tisztázni, hogy a régiek miért mondtak csődöt.

– Szevasz! – köszön rám a benzinkúton a kilencvenes évek legendás liberális vezetője.

– Szia, hogy vagy? – kérdem.

A válasz az arcán átfutó utánozhatatlanul flegma félmosollyal együtt értelmezendő:

– Kösz, jól – feleli.

– Mit csinálsz mostanában? – érdeklődöm. – Ja, tudom, nyugdíjba mentél, ugye? – jut eszembe.

Váltunk még néhány szót, aztán az autójához indul.

– Na, szebb jövőt! – mondja búcsúzóul.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges