Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Az első (tizenöt perces) kínai film 1905-ben készült, s a Pekingi Opera egyik híres színésze táncolta végig. Az Isten veled, ágyasom, minden idők eddigi leghíresebbé vált kínai filmje, a Pekingi Opera két ünnepelt táncosáról szól. „A kör bezárult” – örvendenénk az ostoba hasonlatnak, de a kör remélhetőleg nem zárult be: további remekművek várhatók.

Ha japán filmről mondanánk hasonló jelzőt, senki sem csodálkozna: Japán régóta filmnagyhatalom, de mit tartsunk a kínai moziról? Remekművek? Barátkozzunk meg a gondolattal. Kevésbé ismerjük. Nagy nevei sincsenek talán. Akkor hogyan, hogy minden kínai film szépséget sugároz?

Egzotikumától, sárkányaitól, pagodáitól, csoda tájaitól szép? Az ország felfoghatatlan nagysága és természeti gazdagsága izgalmas? Az Emlékeim a régi Pekingről, mely nyolc-tíz éve az első kínai remekműként pergett a magyar mozikban, nem nélkülözött némi szelíd históriai egzotikumot: egy gyerekkor lírai szűrőn át, egy kamaszlány-történet kínai legyezőre festve… Még bevezetőnek is megfelelt volna a későbbiekhez. Egy Pekingben letelepedett értelmiségi családban a kislány ámulva és nosztalgiával hall szülőföldjéről, a távoli, nagy déli Szigetről, ahol mások az emberek, ahol talán soha nincs hideg és hó, s ahol más nyelven beszélnek. Beszélt kínai nyelv több is létezik: Sanghajban például más nyelven szólnak, mint Pekingben, Dél-Kínában meg egy harmadikon, s csak az írásképük közös. A pekingi „irodalmi”, hivatalossá tett dialektust anyanyelvükként értő vagy azt az iskolában megtanult emberek értenek szót egymással.

Az írásjelek minden dialektust közvetítenek, érthetővé tesznek. A filmkép is: ez volt a némafilm legnagyobb varázsa.

Művészetszámba menő kínai film már a harmincas években létezett. Amikor tizenkét éve több fesztiválon is ciklust rendeztek – nem is az egész ország – csupán a sanghaji stúdiókban gyártott filmek történetéből, elképesztően eredeti, az olasz neorealizmusra emlékeztető képsorok kezdtek peregni a vásznon. Rendezőik, színészeik jó másfél évtizeddel megelőzték az itáliai neorealizmust, a filmszemlélet addigi (s talán máig) legnagyobb fordulatát. „Iskola”, irányzat, elismert és világot meghódító mozgóképművészet persze nem alakulhatott ki se Sanghajban, se Pekingben. Nem olyan időket írt a történelem.

Ugorjunk pár évtizedet.

Mao „kulturális forradalma” a hatvanas évek közepén szinte megszüntette a filmet: rendezők, színészek tucatjai jutottak munkatáborba vagy börtönbe. A pekingi filmfőiskola tizenkét évi szünet után, 1978-ban nyílt meg. Ettől kezdve azonban a kínai filmművészet előbb lassú, aztán páratlanul gyors felvirágzásának lehetünk tanúi. A Pekingből érkezett alkotások fesztiválok állandó győztesei lettek, több mint egy évtizede már világszerte nagy szakmai, részben pedig közönségelismerés is övezi őket. A magyar néző ebből meglehetős keveset észlelt, bár nem egy emlékezetes darabot láthatott, így a Vörös cirokmezőt vagy a Hibiszkusz házat.

Most „párhuzamos mozinézésre” invitálom az olvasót.

Két kínai filmet vetítenek a mozik.

Az Isten veled, ágyasom rendezője, Chen Kaige mögött is tekintélyes fesztiválsikerek állnak. A Gyermekek királya után amerikai ösztöndíjat kap, s nemcsak megismeri a hollywoodi filmgyártást, de jó kapcsolatokat is épít ki az álomgyárak városában. A mai Kína modellértékű figurájának is mondhatnánk: Egy vörösgárdista emlékei című önéletrajzi munkájában elmondja, miképpen tagadta meg nyilvánosan apját, az addig becsült filmrendezőt, miképpen vett részt 16 éves kamaszként a vörösgárdisták undorító és brutális ténykedésében. Ma a pekingi pártvezetők nézik először alig elkészült munkáit. Mao Ce-tung feleségének életét akarja filmre vinni. Az Isten veled, ágyasomat először betiltják, majd reklám nélkül vetíteni kezdik Sanghajban. A dühöngő siker után egy próbavetítést engedélyeznek Pekingben is. Végül úgy kerül néhány előadásra a mozikba, mint Hong Kong-i film, mintha Pekingnek semmi köze nem volna hozzá.

Félő, az ilyen „előéletű” filmnek a keletkezése érdekesebb és megdöbbentőbb, mint maga a mű. Részben így van ez most is. A háromórás film első fele, a hősök gyerekkora megdöbbentő, feszült és szép: milyen irtózatos dresszúrával és könyörtelen módszerekkel képezik ki a klasszikus opera táncosait és énekeseit. A hősök felnőttkora, a női szerepet (az ágyast) játszó, s szerepével a magánéletben is azonosuló fiú plátói szerelme társa iránt már egyre inkább hollywoodi klisékre, hangzatos és külsődleges hatásokra épít. A díszlet-háttér előtt képeskönyvként zajlik Kína legújabbkori története, a képen átlovagol a japán hadsereg, a Kuomintang, a Népi Felszabadító Hadsereg, majd kitör a vörösgárdista őrjöngés. Történelmi lecke serdületlen ifjaknak és ámuló nyugati nézőknek. Szerencsére a magánéleti szál ábrázolása igényesebb marad mindvégig. A rendező saját csillapíthatatlan lelkiismeret-furdalását akarta vászonra idézni, amiért elárulta apját. A film hősei is elárulják és megtagadják egymást. A terror belsejükbe férkőzött.

A szándék szép, a megvalósítás a nyilvánvaló tehetség ellenére képeskönyv szintű.

Hasonlóképpen a múlt héten párhuzamba állított két angol filmhez, ez a cannes-i nagydíjas és sokáig Oscar-várományos sikeropusz bravúrosabb, látványosabb, a másik kínai film, melyről szólunk, a Kju Dzsű igazabb, csendesebb, őszintébb.

Kju Dzsű terhes fiatal parasztasszony, akinek a férjét a téesz- vagy tanácselnök megrugdalta. A férj az ágyat nyomja, Kju Dzsű, mint a mesében, elindul igazságot szerezni. Előbb a járási, aztán a megyei, aztán a tartományi, aztán a nagyvárosi hatóságokhoz. Meghallgatják, és a férfi munkaképtelensége miatt kártérítésre kötelezik a rugdaló tanácselnököt. De az asszonynak nem kell a pénz. A pénzt a falusi hatalmasság egyébként gúnyosan a földre dobja, onnan kellene felemelnie. Kju Dzsű nem hajol le a pénzért.

Kolhaas Mihály női megfelelője ő: „Kérjen bocsánatot, nem kell a pénze. Kérjen bocsánatot” – ismétli minden hivatalban. De semmi pátosz, semmi égbetörő, istenekkel feleselő abszurd fenségű romantika. Inkább a Biciklitolvajok csendes realizmusa hatja át a dokumentárisan hitelesnek tetsző képsorokat. Az is rokonszenves, hogy nem gonoszok és jók, nem sárkányok és tündérek mitikus küzdelméről van szó. A hivatali hatalmasságok, bár nem értik az asszony makacsságát, amennyire a szabályok engedik, segítenek neki. Még egy naivan korlátolt rendőrtábornok is.

A rendező Zhang Yimu (magyar helyesírással talán Csang Ji-mu) észrevétlen, csendes módon érezteti, hogy itt valamiképpen a jóság önmagában tehetetlen, itt valami halk és elfojthatatlan makacsság segíthet, hit a saját erőnkben, hit abban, hogy nem szabad feladni.

• Kultúra