Orbán Ottó

Nyomtatóbarát változat

Descartes úr, ön egy nagy naiv. Egy oly ragyogó ész, aminő az öné, az örökmozgó föltalálásába veszejti magát. Nem mondom, hiszen elmés gépezet az, melyet ön szerkesztett, s melyben a kétkedés transzmissziója által hajtja a testet a lélek és a lelket a test. Az eszme durrogó motorja fölött pedig ott tündöklik a mennyei benzinkút s kezelője, az Isten. Minden elismerésem az ön páratlan géniuszáé, melytől fejre áll a középkori dogmák iskolamestere. Csak… hogyan is mondjam… van itt egy kis bibi. Ön elfelejti, hogy csimpánzokhoz beszél. Ez a fáról fára viharzó horda meghökkentően tanulékony, mindazonáltal ösztönlény, és nem vevő a kartéziánus következetesség módszerére, őt az ipari formatervezés érdekli, a nyaktiló, ez a célszerűségében tökéletes remekmű, mely körül mosollyal az ajkukon kötögetnek a szebb jövőt remélő honleányok. Az ész nevében elfuserált évszázadokról most egy szót sem ejtek. Elég legyen annyi, hogy nincs véresebb hóhér egy-egy vezérelvvé lett fennkölt ideánál. Nem hiszi? Nézzen csak föl a csillagos égre, amit ott lát, maga a végtelenségnek nevezett, csillagsziporkás ellentmondás. Nincs fala, orrunkat mégis folyton beleverjük, s hódításra törő kíváncsiságunk új s még újabb módszere orrunk vérétől vörös. Ami meg a boldog életet illeti: – Az csak a szép! – sóhajt föl a kocsmai fröccsöző. Kelt 1646; önnek s lobogó szellemének tántoríthatatlan híve,

Bözsi.

• Kultúra