Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Lehet, hogy régen színház volt az egész világ, ma inkább – a mienk legalábbis – peep show.

A peep show is egyfajta világmodell. Az akarat szabadságának, a vágyak irányának és minőségének, a vágy tárgyának, az elérés útjának, a lemondás kínjának és örömének, a hol tiszta, hol piszkos kezű mazochizmusnak, az óhaj szublimációjának, a védettségnek és a lázadás, a kitörés megkedvelt lehetetlenségének, a tudott és kalkulált kudarcnak, az önismeret végletességének, a szeretet totális tagadásának és még ezer apró cikknek tökéletes installációja.

Az ablakok szabdalta fémhengerben „működő” tárgy, a tárgyat használó alanyok (s itt a többes szám ugyancsak jelentésekkel teli), az alanyok elszigeteltsége, mely mindennek ellenére közösséget jelent, a tárgy szempontjából legalábbis, a néző és a nézett egyenirányítóit viszonya, a nézett diktatúrája néző(k) fölött, az alanyok spirituális hatása a tárgyra, mely minden valószínűség szerint gyűlölettől cuppogó hatalomvágyat vált ki a száraz és szegényes akvárium belsejében, s visszahat az edény még nyomorultabban dekorált külső palástja mentén izgulókra, a kapcsolatok és a kötődések eme hihetetlenül egyszerű rendszere kísértetiesen emlékeztet az életre.

A peep show heroinája ráadásul nyilván beviszi munkahelyére tapasztalatait, jó- és rosszkedvét, léte kalickán kívüli mozzanatait is, minek révén produkciója olykor gazdagszik, máskor szegényedik, mikor hogy. A nézővel is ugyanez esik meg: nézésében mindig más pillanat, más helyzet tükröződik, s a látványba folyton másként kapaszkodik De csak a látványba, sohasem a tárgyba magába. Ahhoz nem lehet kézzel fogható köze, joga, a használat nem lehet közvetlen, csakis szublimált. Épp ezért a tárggyá vált személy nem is közhasznú, csak a képe az, a tőle elidegenített és elidegenedett kép.

S itt a lényeg, ezen a ponton fordul át a perverz (?) látványosság a világ tükörévé. Mert miközben a tárgy gyűlöli és lenézi az alanyt – többek között, mert általa és belőle él –, s az alany is utálja a tárgyat, mert kiszolgáltatott neki, mert örömét és bánatát tőle kapja, s mert választását – ha már odajutott, ha már az elemi döntést, a bemenetelre vezető elhatározást meghozta – a tárgy irányítja és minősíti. De mindez csak a látvány szintjén jelentkezik és működik. Egy szó sem hangzik el, egyetlen mozdulat sem vonatkozik másra, csak a látványra, a képre. Befolyásolásnak sem esélye, sem lehetősége nincs, szó sem eshet róla.

S talán mindenkinek jobb is így.

Amint a perselybe hull a pénz, fölpattan az ablakot fedő lemez, s a látvány megmutatkozik. Megmutatkozik, működni kezd, s máris a hatalom maga nyilatkozik meg. Mindaddig, míg a megvásárolt idő le nem jár. A nézők előre nem tudhatják, mit kapnak, csak sejthetik körülbelül, előfeltevésből, tapasztalatból vagy csak vágyaik által vezérelve. A másik azonban mindent tud, legalábbis ezt sugallják mozdulatai, gesztusai. Tudatja, hogy tudja, mit kell tennie, mert ismeri nézői vágyait, hiszen azok igazán közönséges és hétköznapi vágyak, s mert tökéletesen mindegy, kik nézik: végül is minden figyelője egyforma, s csak egyet akar. Mindenkinek ugyanazt adja tehát, vagyis a semmit, a megfoghatatlan képet. Önmagával viszont tökéletes védettségének tudatában azt tesz, amit akar, bár tagadhatatlan, hogy bizonyos korlátok és szabályok keretein belül.

Mindennek tetejében – nézőivel szemben – egyedül is van. Magánya erőt és kiválasztottság-tudatot ad, szemérmét a mártírium fátylával boríthatja, s az alól fedegetheti föl, amikor épp kedve tartja, így mozdulatai még kihívóbbak és ingerlőbbek lehetnek, a játék teátrálisabbá válthat az érzékenyebb nézők örömére.

A mi peep show-nk tárgya, protagonistája ráadásul hermafrodita, de legalábbis nemtelen. Nem az érdekesség, nem a fölös perverzitás, nem az úgynevezett művészi szabadság kedvéért, s nem is azért, mert nekünk ilyen jutott. Nekünk ilyen jár, se hús, se hal, sem nem igaz, sem nem hamis.

Úgy látszik, egyébként a peep show-val mint metaforával mostanában más is elbíbelődött. Nemrég láttam egy reklámot, mely az egyszerű szerkezetet, a szinte neoklasszicistán kristályos tiszta képet módfelett összezavarta, s majdnem új, igencsak cinikus interpretációt akart ennek a hármasságon – a megmutatkozó hatalom, az aktív néző és az érdektelen kinnszorultak triászán – alapuló modellnek adni: a bádogaréna közepén feszes tornadresszben fiatal nő heverészett a talajon, majd átváltozott a nagy európai autógyár 1992-es modelljévé. Mindeközben a jelenet szemlélőjét is megfigyelhettük: jól öltözött, középkorú férfi állt az egyik kicsiny ablak előtt. A budapesti autókiállítást hirdető film, tökéletesen félreértve a peep show önértékű és metaforikus funkcióját, vagy azt sugallta, hogy a bemutatott autó egy büdös kurva, s a rá vágyó néző a látszat ellenére is lecsúszott figura – esetleg turista –, vagy arra akart célozni, miszerint ez az autó éppannyira elérhető számunkra, mint a hermetikusan elzárt nők beburázott magányukban, s ahelyett, hogy a jármű kormánya után kapkodnánk, nyúljunk a magunkéhoz. (Kösz.)

Modellé terebélyesülése közben módosult a peep jelentéstartalma is (a show-é nem). Nincs szó többé kukucskálásról, valamifajta kedvesen infantilis vagy bornírtan retardált voyeurizmusról, ezek helyett kritikus kíváncsiságról, olykor dühödt fenekedésről, máskor bánatosan bűntudatos vágyakozásról kell beszélni, s valóban, az itteni „watch” show-ban a játékos kukkantás helyett mindenki mindenkire haragosan és főképp féltékenyen figyel.

Mígnem térfélcsere következik, új berendezéssel. Csak vajon a nőkkel mi lesz?

• Kultúra