zádori

Nyomtatóbarát változat

Miközben az emberfia kifejlett, huszonhét éves példánnyá cseperedett, egy s mást hallhatott ötvenhatról. Például egy román határ melletti falusi iskola diákjaként és az 1956-os számú Mező Imre Úttörőcsapat pionyírjaként megtanulhatta, hogy bármely természetes egész szám felbontható prímszámok szorzatára. Tehát ötvenhat egyenlő kettő a harmadikon szor hét.

„Kíméletlen, embert és eszményt nem kímélő harc folyik ’56 tulajdonlásáért” –jelentette ki vészjóslóan 1992-ben a BM ünnepségén Morvay államtitkár. Ez a harc mindmáig egyszerre historikus és praktikusan politikai: ki vitte a prímet a forradalomban, ki a jogos örökös. Mert több összetevő volt, ezt még a legelfogultabbak sem vitatják. Pedig 1989 óta, amikortól szabadon ünnepelhető a „kis októberi forradalom”, a megemlékezések unalomig ismételt fordulata lett, hogy ’56-ban a nemzet egységes volt. De – sajnos – ma nagy a megosztottság, egyesek ki akarják sajátítani a forradalmat és ezen keresztül a nemzet képviseletét. Ez annál keserűbben hangsúlyos része a szónoklatoknak, minél kevesebben hallgatják azokat. A múlt vasárnapi megemlékezéseken az újságírókon, protokollvendégeken és az ilyen-olyan okból elszántak kicsiny csapatán kívül alig-alig volt hallgatóságuk.

Pedig az idő gyönyörű volt. A rendőrség is készségesen megállította a Rákoskeresztúri köztemető piros kis Disney-vonatát, ami kikerülve a temető forgalmi dugóját, a későn jövőt az állami koszorúzáshoz repítette. A járművön vidám, nyírt bajuszú, tartásos öregurak, halszálkás kabátban, jó hangosan – hátha valakit érint – zsidóznak. – Legalább ma hagyják abba – zavarom meg durván az ünnepi hangulatot. Szó szót követ, ők a szólásszabadságra, a múltjukra, magam a hallásszabadságra s a jómodorra hivatkozom. Az út szerencsére rövid.

Az állami pompával körített rendezvény fő szónoka Gál Zoltán: „bár 1956-ban a legtöbben azonos célokért, vagyis emberségesebb, igazságosabb, egyenlőbb, szolidárisabb világért mentek ki az utcára, sokszor jó szándékú emberek kerültek mégis szembe egymással.” (…)

Ha a házelnök úr mögöttem ült volna a temetői járaton, vele is szívesen vitába szálltam volna. Akik a forradalom 13 napja alatt a felsorolt szép célokért mentek az utcára, vagy egyszerűen azért, hogy az oroszok és Rákosiék véglegesen eltakarodjanak, nem fordultak egymással szembe. Akikkel viszont szembekerültek, azok Rákosiékat és a szovjet megszállást támogatták. Kőszeg Ferenc úgy fogalmaz, hogy ’57-ben a Gyűjtőben még nyilas érzelmű rabtársaival is közösséget érzett: „a cellatársaim voltak közelebb hozzám, egyszerűen azért, mert mi voltunk összezárva, és náluk volt a kulcs”.

Ezen a hétvégén a mi korszerű jelenünk egyértelműen leírta a korszerűtlen múlt korszerűtlen figuráit, az egyszerű ’56-osokat. Éppoly kellemetlenek, mint voltak a talajvesztett ’48-asok a kiegyezés után viharosan „korszerűsödő” országban. Túl könnyen mondtunk le róluk, kezelhetetlen-kellemetlenkedő figurák: nem komfortosak. A volt kádári állam kaméleonjai kétségkívül gyorsabban alkalmazkodtak, együtt fejlődtek a rendszerrel. A forradalmároknak épp a leginkább megnyomorított része megrekedt ötvenhatnál. De – és ezt nem árt megjegyezni – nem jószántából.

Ma a forradalmat mindenki méltatja, a meggyilkolt hősöket szintén. A túlélőit viszont saját ünneplésükön sem szívesen látott vendégek. Nem baj, ha ötvenhatot prímjeire bontjuk, de ha újra összerakjuk a részeket, a forradalom legyen azonos önmagával. És a forradalmárok se maradjanak ki belőle.

Ha lehet.

• Néző-pont