(Dr. Sarkadi Balázs)

Nyomtatóbarát változat

Dr. Fóris Gabriella ugyanitt megjelent március 24-i cikkében, az orvosbiológiai kutatás jelenlegi műhelyeit Patyomkin-falvakként jellemezve, úgy véli megoldani a hazai egészségügy és az orvosi kutatás gondjait, hogy „az országos intézetek és a betegellátó intézetek tudományos tevékenységét átmenetileg le kell állítani vagy minimálisra kell csökkenteni”. Véleménye szerint ugyanis a népegészségügyre szánt pénzek jelentős részét egy „megalomániás tudománypolitika” révén értelmetlen kutatásokra költötték, illetve költik. A cikk kétségtelenül igen sok fontos igazságot mond ki: igaz, hogy a betegellátás alacsony színvonalú; hogy a kutatás szervezete zűrzavaros; a szakmai-tudományos eredmények értékelése és megbecsülése a személyes összefonódások révén alig áttekinthető; a pénzek elosztásának és felhasználásának módja csaknem ellenőrizhetetlen. A gyakorló orvosokat „ál”-kutatásokra kényszerítő tömeges kandidatúrák rendszere, az orvosképzés szakmai hiányosságai, a kutatás ellátását biztosítandó vállalatok vagy szervizhálózatok szinte „szabotázsnak” megfelelő működése – mind megannyi létező rákfenéje a magyar orvoslásnak és a hozzá kapcsolódó kutatásnak. Mindebből azonban arra a következtetésre jutni, hogy a tudományos kutatás venné el a betegek szája elől a gyógyszert, vagy okozná siralmas ellátásukat, és ezért annak elsorvasztása szükséges, több, mint egyszerű tévedés.

Könnyen bizonyítható ugyanis, hogy a hazai egészségügyben mind a betegellátásra, mind a kutatásra fordított összegek – akár abszolút értéküket, akár a költségvetési részesedésüket tekintjük – bármiféle nemzetközi összevetésben is rendkívül alacsonyak. Ma már az országos intézetekben is a tudományos kutatások legnagyobb (és legszínvonalasabb) részét az egészségügyi költségvetés helyett elsősorban a Tudományos Akadémia pályázat alapján biztosított (OTKA) támogatása finanszírozza. Joggal említhető néhány pénzfaló és eleve kilátástalan hazai kutatási program, de ezek elsősorban nem az egészségügyi ellátás, hanem a hasznosabb, értelmesebb kutatások elől vonták el a pénzeket. Ugyanakkor néhány magas színvonalú kutatási és egészségügyi programmal sikerült a nemzetközi tudományhoz kapcsolódni, és így lehetséges például, hogy ma Magyarországon, néhány környező országgal ellentétben, nem ezrekben vagy tízezrekben mérhető az AIDS-betegek száma: a vérkészítmények biztonságos, általános vizsgálata eddig gyakorlatilag megóvta a magyar népességet ettől az egyre terjedő, szörnyű betegségtől. Mindebből az következik, hogy az egyszerre szegény, lerongyolódott, de közben pazarló, hiszen igen rosszul szervezett és inefektíven működő magyar betegellátást nem a tudományos kutatások tönkretétele révén lehet helyrebillenteni. Éppen ellenkezőleg, csak egy alaposan átszervezett, biztosítási rendszerben működő egészségügyi hálózattal, s ugyanakkor a kutatások jobb kihasználásával és fokozott támogatásával lehet reményünk hatékonyabb gyógyító és betegségmegelőző programok kialakítására. Ez az alapja a magas fokú szakmai munkának, a jobb oktatásnak és orvostovábbképzésnek is.

Az már végképp érthetetlen számomra, hogy Dr. Fóris Gabriella oly elítélő hangsúllyal ír a kutatás nemzetközi kapcsolatairól, a magyar kutatók külföldi tanulmányútjairól – ahogy fogalmaz: „kiközvetítéséről” – és a nemzetközi idézettség figyelembevételéről. Hiszen mint gyakorló kutató nagyon is jól tudja, hogy tudomány csak egyféle van: ez pedig nemzetközi. Művelése állandó információcserén, szoros munkakapcsolatokon, nemzetközileg is elfogadott értékelésen és összevetéseken, pl. az idézettség figyelésén alapul. A hazai legfőbb probléma éppen ennek a nemzetközi értékítéletnek a félresöprése, eltagadása, és a szakmai színvonal helyett politikai vagy vezetői érdemek hangsúlyozása. Csak remélhetjük, hogy a fiatal magyar kutatók mind többet járják a világot, és amíg van hova hazajönniük, amíg még léteznek itthon tudományos műhelyek, addig van egyáltalán esélye a magyar kutatásnak a felzárkózásra. Hogy egy-egy ilyen nemzetközileg elismert műhely valamely országos intézetben, klinikán vagy egyetemi intézetben működik-e, az ma sokkal inkább esetleges, mint jól átgondolt koncepció eredménye.

A magyar orvosbiológiai kutatás akárhogyan is kiépült, de legalább többé-kevésbé működő bázisát most – úgy tűnik – személyes sértettségek és politikai torzsalkodások a létében fenyegetik. Pedig ma csakis a tudomány és a művészetek jelentenek hidat gazdaságilag tönkrement hazánk és a fejlett országok között. Még a Rákosi-korszak gátlástalanul romboló vezetői sem robbantották fel a Ferenc József hidat, rosszul hangzó neve és építői esetleges bűnei vagy hibái miatt – legföljebb átkeresztelték Szabadság hídra Egy alapos szerkezeti és szervezeti átépítés, akár vele együttjáró átkeresztelésekkel, de a nemzetközi szinten működő munkacsoportok maximális védelmével, alighanem csak a javára válna a hazai tudománynak. A józan ész nevében arra kérem a hatalom közelétől megmámorosodó új pártvezetőket és tanácsadóikat, hogy mielőtt rombolnának, gondolják meg, hogy nem okoznának-e jóvátehetetlen károkat az ilyen önpusztító akciókkal.

Budapest, 1990. március 26.

Dr. Sarkadi Balázs
kutatóorvos

• Visszabeszélő