(Urbán Károly)

Nyomtatóbarát változat

Vajon tudnak-e az emberek értelemszerűen filmet nézni, terjed-e a filmvakság? – tette fel a költői kérdést néhai B. Nagy László filmkritikusunk a Dillinger halott című opus apropóján, Benedek István professzor értetlen reagálása olvastán, 1969-ben.

Majd így folytatta: „…kiderül, hogy Benedek voltaképpen el sem döntötte, hogy tetszik-e neki a film vagy sem, szóval nem tudja, hogy hányadán áll vele, tőle lehet szép vagy nem szép, jó vagy nem jó »szinte remekmű«, egyedül a vaskonklúzió fontos, hogy a film helytelen. Hogy egy film, amiről nem tudjuk eldönteni, hogy esztétikailag milyen, miképpen lehet »helytelen«, az Benedek István titka marad.”

Ha hozzáadjuk, hogy valaki nem is látta a filmet, az még különösebb eset. Mint 25 évvel később Gyulai Endre szeged-csanádi megyéspüspöké. Nem szép dolog persze Isten fiának (vagy bárki másnak) a jó hírét kikezdeni, de erről nekem egy – uram bocsá’ – kerületi választási fogás jut eszembe, mely alapján bizonyos erők a Kacsa Magazin című periodika jeles lapjain azt találták mondani a szociálpolitikai bizottság választáson újra induló elnökéről, hogy egy „clochard” (csavargó), akinek azért juttatott az önkormányzat lakást, hogy ne a hivatal épületében fürödjön.

Remek húzás. Öngól.

Aki értelemszerűen tud „filmet nézni”, annak egy élet által megtépázott, amúgy megfelelő végzettséggel és szakirányú tapasztalattal rendelkező „clochard” a lehető legkiválóbb biztosíték arra, hogy azt kapja a képviselőjétől, ami elvárható tőle: a szociális terület tisztességes, megalkuvásmentes képviseletét.

Már nem kell sokáig várni, rögvest rátérek a lényegre.

Az én kedvelt periodikám – amely nem a Kacsa, Besz-szel kezdődik és élő-vel folytatódik – volt az egyetlen, ahol leíratott: Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmje helyett Truffaut 451 fok Fahrenheitjét vetítették. Viszont egy lényeges adat kimaradt: Ray Bradbury írása ihlette az alkotót.

Nagy bosszúságot okozott nekem, hogy nem tudtam, mi lesz a helyettesítő program, ugyanis régóta vadásztam erre az örökzöldre, fel akartam venni videóra, de sajnos elmulasztottam.

Ray Bradbury neve nem maradhat ki a „buliból”. Minden rendű és rangú gondolatrendőrség ellenlábasa, egy pap (bár nem szeged-csanádi), az emberi jövőről alkotott tétova, esendő elképzelései, az ezzel kapcsolatos félelmek, a várható társadalmi problémák előrejelzésének papja, aki McCarthy Amerikáját alapul véve felvázolta, milyen lenne egy világ, ahol a könyveket – a pikantéria kedvéért – tűzoltók égetnék el, mert az irodalom nem a való világról szól, megtéveszt, eltereli a figyelmet az akármilyen izmus építéséről. Borzalmas szépségű „tisztességes” feljelentőkről mesél, és megalkotja a könyvember típusát. A könyvemberek egy Robin Hood becsületére váló kies táborban kívülről megtanulnak egy-egy regényt, hogy jobb időkben reprodukálni lehessen a művet.

A film végén a főhős előtt elvonuló táborlakók bemutatkoznak, mindenki bemondja egy-egy irodalmi alkotás címét, amit bebiflázott. Csattanóul egy fiú közli, ő a Marsbéli Krónikák, Ray Bradburytől.

Ha nem muszáj, ne korrigáljuk így az 1994-es magyar kiadást: Krisztus utolsó megkísértése vagyok, Martin Scorsesétől. Ha lehet, tekintsünk el attól, hogy csak a marsbéli Második Usher-házban lehessen megnézni az utolsó mozielőadást a végső megsemmisülés előtt, már csak azért is, mert nem éppen felebaráti szeretettel járnak el azon a tájon a Gondolatrendőrség ügynökeivel.

Gratulálok a televízió műsorszerkesztőinek, talán nem is tudják, milyen slusszpoént kreáltak a Bradbury-film bemutatásával.

Püspök úr – öngólt lőtt.

• Visszabeszélő