Nyomtatóbarát változat

Első számunkban adalékot kértünk a Hódmezővásárhelyi Porcelángyárban 1981 októberében lezajlott sztrájk történetéhez. Egyik levélírónk szerint a kérdéses gyárrészlegnél már 15 éve nem volt nagyjavítás, s a kemence épp akkor esett ki a termelésből, amikor a vezetőséget szorítani kezdte a részben exportra szánt szaniter áru (mosdókagyló, WC) évi terve. A dolgozóknak „ígértek”, ha a különlegesen rossz feltételek mellett is hozzák a tervet. (Levélírónk sem az ígéreteket nem részletezi, sem a többletmunka módját. A sztrájk kiváltó oka az volt, írja, hogy a dolgozók megtették, amit kértek tőlük, de a vezetők ígérete ígéret maradt, s az maradt (részben? egészben?) a sztrájk után is. A munkások máig sem felejtették el az esetet, „bátran ki merik mondani igényüket”. Munkájukon is érződik az elégedetlenség.

Egy másik olvasónk úgy tudja: a sztrájkot követően elbocsátottak néhány munkást a részlegből, sokan pedig maguktól mentek el, mivel a munkakörülmények nem javultak.

„Krónikás” két híre közül a március 15-i spontán ünnepséget emeljük ki. A budapesti Petőfi-szobor körül 10 óra óta nőtt a közönség, amely a szokásos hivatalos ünnepségre és arra várt, hogy a Nemzeti Múzeumhoz vonuljanak. Hiába, mert az idén ez elmaradt; majdhogynem titokban, már kora reggel megtartották a koszorúzást. Olvasónk részletesen leírja, hogyan találta fel magát hat-hétszáz főnyi várakozó: először bátortalanul, majd mind lelkesebben énekelni kezdtek. A fiatalok szavaltak a szobor talapzatánál, s a kitörő taps ezúttal talán nem a művészi teljesítménynek szólt. Virágok: nemzetiszín- vagy gyászszalagos hóvirág, szegfű, tulipán. Rendőrök: számosak, de nyugodtak. Dalok: Kossuth-nóta, Himnusz, Szózat és amit Koncz Zsuzsa énekel a zászlóról: „Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, s nem lennék játéka mindenféle szélnek.”

Kolozsvári olvasónk februári keltezésű levele arról tudósít, hogy a Korunk című magyar nyelvű folyóirat lehetetlen helyzetbe került: árát 8-ról 20 lejre emelték, s megvonták tőle az anyagi támogatást. Ez utóbbi intézkedés gyakorlatilag azt jelenti, hogy az újságárusoknál el nem kelt példányokat a szerkesztőségnek kell kifizetnie. Elvileg ez arra ösztönözné a Korunk szerkesztőit, hogy kelendőbb lapot csináljanak – csakhogy az árusokhoz leadható lapmennyiséget adminisztratív módon korlátozzák. Marad tehát az előfizetők számának növelése; ám az új, 20 lejes árral a Korunk a legdrágább irodalmi és művelődési folyóirattá vált Romániában. Mindez úgy hangzik, mint a lap „meghalasztásának” lassú, de biztos módja. Ürügye – állítólag – a magyarországi sajtó és tévé néhány óvatosan bíráló cikke és műsora a román „belügyekről”. Levélírónk – nyilván támogató előfizetők figyelmébe ajánlva – közli a Korunk postacímét: 3400 Cluj-Napoca, casuta postala 273, Republica Socialista Romania. Félreértések elkerülése végett emlékeztet: nem „ellenzéki”, nem is „társadalomkritikai” a folyóirat, sőt helyzetéből adódóan még lojálisabb is a román nyelvű lapok átlagánál.

---

„Túlélő” lehetne az álneve levelezőnknek, aki emlékeztet rá, hogy az 1956 utáni megtorlás áldozatai máig is számmal jelzett sírokban fekszenek a rákoskeresztúri temető drótsövénnyel elkerített sarkában. Nem látogathatják őket még hozzátartozóik sem. A Habsburgok annak idején tíz-egynéhány év után megbocsátottak áldozataiknak, és a hozzátartozók még Sopronkőhidáról is elvihették a holttesteket – írja. „Követelhetnénk, hogy szűnjön meg végre a tilalom, hogy a hozzátartozók vagy egykori rabtársak legalább a halott nevével jelölhessék meg a sírokat. De talán elég, ha csak figyelmeztetjük az illetékeseket: vessenek véget a szertelen büntetésnek, ne büntessék tovább a halottakat.”