(Magos György)

Nyomtatóbarát változat

Sokan mazochistának tarthatnak miatta, de nagy élvezettel olvastam a Beszélő 48. számában Solt Ottilia „Szigorúan ellenőrzött vonatok” címmel megjelent írását. Olykor vitriolos kritikai megjegyzéseivel nem is vitatkozom. Kapcsolódni egyedül a cikk utolsó mondatához szeretnék, mely szerint: „a nagy vasútracionalizálási elképzelésekből realitása leginkább a vonalak megszüntetésének van”.

Kérem a tisztelt olvasót, ne higgye el, hogy ez az egyetlen járható út. A MÁV Rt. vezetői komolyan gondolják, hogy a megszüntetés csakis a legvégső eset lehet. A további működtetés feltétele viszont, hogy a mellékvonalakon – bár ezek már ma is viszonylag alacsony költséggel üzemelnek – további lehetőségeket találjunk a ráfordítások csökkentésére. A vasút jelenlegi költségei között a bérköltségek aránya meghaladja az 50%-ot, ugyanakkor az eddig elvégzett vizsgálatok tapasztalatai alapján kimondható, hogy a mellékvonalakon a lehetséges létszámkiváltó szervezési intézkedések többségükben kimerültek. A pályák fenntartására nehezen lehetne már kevesebbet fordítani, mint a legutóbbi években. Mit lehetne mégis tenni?

Gondolkodásunk váltóit kell átállítani. Újfajta együttműködés szükséges az önkormányzatok és a vasút között (s itt most csak másodsorban gondolok az önkormányzatok anyagi hozzájárulására). A MÁV költségcsökkentő racionalizálási intézkedései korábban mindig ellenállásba ütköztek, mivel a helyi szervek – a saját szempontjukból talán érthetően – csak igényeket támasztottak, miközben a veszteség növekedését a vasútnak kellett viselnie. A mellékvonalak további működtetésének egyetlen lehetséges módja, ha ezeket a vonalakat nem a hálózati szerepet ellátó fővonalak értékcsökkent másának, hanem sajátos, helyi érdekből működő, térségi igényeket ellátó vasútnak tekintjük.

Tudomásul kell venni, hogy az elkövetkező években sok helyen nem az lesz a kérdés, hogy megmaradjon-e a jelenlegi, hanem az, hogy megszűnjön vagy oldottabb keretfeltételek mellett működjön helyette egy olcsóbbá tett, s ezért bizony a maihoz kevésbé hasonlító vasút.

A „Visszabeszélő” nem az a hely, ahol ildomos volna szakmai részletekkel untatni az olvasókat, mégis – némi hitelesség érdekében – meg kell említenem néhány lehetséges változtatást.

A mellékvonalakon egyszerűsíteni kell és lehet a személyszállítás szabályait. Egyes állomások lehetnének személyzet nélküli (de jegyváltó automatákkal ellátott) megállóhelyek, ahol ún. rugós váltókon keresztül, kezelőszemélyzet nélkül keresztezhetnék egymást a vonatok, miután a mozdonyvezetők rádión jeleznék egymásnak tartózkodási helyüket. A jól belátható kereszteződésekben – a kereszteződést alacsony sebességgel megközelítő vonatok mellett – sorompók helyett a közúti stoptábla is megtehetné. A kis forgalmú vonalakon ütemes menetrendet lehetne bevezetni, melynél az utast tájékoztathatnánk arról, hogy a vonat plusz-mínusz tízperces eltéréssel is közlekedhet.

Fontos lenne, hogy a helyi közvélemény mindezeket ne életviszonyaiba való negatív beavatkozásként élje meg. Mondom én, miközben tudom, hogy ez ugyanolyan önbecsapás, mint amikor valaki a hideg szobában azért dugja ki a paplan alól a lábát, hogy jó érzése támadjon akkor, amikor visszahúzza. A realitás mégis az, hogy fűtésre nincs pénzünk, a nagymama dunyhája viszont mégiscsak megvan…

Magos György
vezérigazgató-helyettes
MÁV Rt.

• Visszabeszélő