(Báder Katalin)

Nyomtatóbarát változat

1991. augusztusi számában Könczöl Csaba beszélget Fehér Ferenc filozófussal. A beszélgetésben Fehér a Kádár-rendszer alatti ellenállás lehetséges formáit két paradigmára korlátozza. Az egyik az Antall-féle („kibekkelés”), a másik az övé (félig-meddig belülről): „Manapság igen sokan a totalitárius rendszerben lévő mozgási lehetőségeiket visszamenőlegesen nagy előszeretettel valahogy úgy tüntetik föl, mintha itt léteztek volna búvóhelyek, amelyekben illegális hősök egy csapata folytatott a világtól – értsd: a rendszertől – elszakadva harcot, nem érintkezett a hivatalosságai, amit gyűlölt és megvetett. Hát ez bizony az ellenzék nyílt megjelenéséig – a 80-as évek közepéig-elejéig – mese habbal. Amíg a Kádár-rendszer elég erős volt, addig két választás volt: valaki vagy nem csinált semmit, vagy megpróbált cselekedni, tényként véve tudomásul, hogy a cselekvés legminimálisabb és mégoly autonóm útjai is a pártközponthoz és a pártközponton keresztül vezettek. Aki azt állítja ma saját magáról visszamenőleg (F. F. kiemelése), hogy ezt másképp is lehetett csinálni, az hazudik. A jobbik esetben csak magának.”

Elég kellemetlen volt azoknak, akik a Kádár-rendszerben a „kiegyezés” után töltöttek olykor 10 évnél is hosszabb időt börtönben. Ennél viszont lényegesen kellemetlenebb, ha valaki hazugnak nevezi őket.

A magyar társadalomban intenzív vita folyik a közelmúlt feltárásáról. Azok, akik e két ellenállási paradigma kizárólagosságában hisznek, ellene vannak (Fehér például tavaly a Szabad Európának adott egy gyorsinterjújában szintén – történészi érdeklődésű embertől meglepően – a „ne bolygassuk a múltat” állásponton volt). A kormány, mely a kibekkelők, belülről bírálók és a kifejezetten besározottak – a „bölcsek”, ahogyan a kormány vatikáni nagykövete jellemezte őket a Népszabadság augusztus 13-i számában adott interjúelmélkedésében – elegye, természetesen szintén ellene van (a Magyar Fórum és az Új Magyarország az MDF kiabálási szelepe, csakúgy, mint az időnként bedobott feltérképezési igények – Fehér Könyv és társai –, amelyekből azután éppen úgy nem lesz semmi, mint a Iustitia-programból és a sortűzre parancsot adók felelősségre vonásából). Az intézmények vehemensen ellenzik (ami természetes egy olyan MTA-tól, amely Szaharov mellett egy szót nem szólt, vagy egy olyan (mainstream) sajtótól, amelyik, pl. ugyanezen ügyben, ugyanúgy hallgatott). Akik a harmadik módon álltak ellen, a feltárás mellett vannak. A lakosságot senki sem kérdezi.

Másrészt a Kádár-rendszert visszamenőleg nem érdemes félelmetesebbre festeni, mint amilyen volt. Míg most Fehér a Kádár-rendszert totalitáriusnak – ld. a fenti idézetet – írja le, korábban azt konzervatív-liberálisként jellemezte (Telos, 1980. 45. sz. „Kelet-Európa a nyolcvanas években”, 7. oldal). Egy totalitárius rendszerben sem az emigráció lett volna protestálásuk eredménye.

A magyar társadalom Kádár-rendszer alatti viselkedése éppen azért volt megdöbbentően gyáva, mert az ellenzékiségért nem járt akkora büntetés, hogy ne lehetett volna pár száznál több politikai fogoly. Ez azonban nem annak a pár száz embernek a hibája, akik a rendszertől elszakadva próbáltak valamit tenni, és eközben nem érintkeztek a hivatalossággal, amit gyűlöltek és megvetettek.

Tisztelettel,

• Visszabeszélő