Dalos György

Nyomtatóbarát változat

Az egykori Nyugat-Németországban a szavazók többsége a szokásos szövetségi-gyűlési választások hangulatában él. Az ő szemükben Helmuth Kohl és Oskar Lafontaine párviadala zajlik, amelyben a kisebb pártok, így a Genscher külügyminiszter által reprezentált FDP és az egymással súlyos frakcióharcokba bonyolódott zöldek legfeljebb a szekundánsok szerepére tarthatnak igényt. A közvélemény-kutatások egyértelműen a kancellár győzelmét jósolják, hiszen a többség őt tartja az egyesülés atyjának. A CDU–CSU választási propagandája is erre helyezi a fő hangsúlyt, és kicsinyes akadékoskodással vádolja azokat a főleg szociáldemokrata bírálókat, akik szüntelenül a keleti országrészt fenyegető szociális gondokról beszélnek.

Lafontaine választási hadjáratában elsősorban Kohl feje felől próbálja elhessenteni a glóriát. Azt állítja – és mi tagadás, van ebben valami –, hogy a német egység elsősorban Gorbacsov műve, merthogy az ő peresztrojkája ingatta meg a Honecker-rendszert, és nyitotta meg a berlini falat. A legnagyobb kormánypárt ezzel szemben azzal igyekszik lejáratni ellenfelét, hogy emlékeztet az SPD és az SED közötti meghitt kapcsolatokra. Igaz, efféle emlékekkel a baloldal is előhozakodhatna, elvégre maga Franz-Josef Strauss igyekezett 1983-ban mentőkötelet nyújtani az NDK-nak szorongatott helyzetében, s a milliárdos hitelüzletei az a Schalk-Golodkowski közvetítette, akit súlyos korrupciós bűnökért fognak – ha fognak – bíróság elé állítani. Mégis, a Honeckerrel való együttműködés érve sajátos módon erősebben csattan az ellenzéki, mint a kormányzó pártokon.

Botrány és hendikep

Keleten nem egészen ugyanez a képlet érvényes. Az ottani politikai térképen sokszínű és markáns baloldal észlelhető, miközben a keleti CDU, amely a Honecker-rendszer idején formálisan szabadon működhetett, a rendszerrel való több évtizedes együttműködése és a Stasi általi befolyásoltsága következtében sehol sem számít igazi tekintélynek. Ugyanez mondható el a keleti SPD-ről, amelynek a rendszerváltás előtti NDK-ban semmiféle nyomát nem lelhetni fel.

Sajátos képlet a PDS, az egykori állampárt utóda, amelynek viszonylagos tekintélyét épp az utóbbi hetekben rendítette meg a volt kelet-európai állampártoknál úgy látszik krónikus és elkerülhetetlen vagyonátmentési botrány. A meglehetősen esetlenül bonyolított tranzakció kárvallottja Gregor Gysi, az egykori bátor disszidensvédő ügyvéd lesz, aki pedig az elmúlt év egyik legszínesebb és legékesebbb szavú politikai figurája. Sajátos hendikep az övé: hiteles személyiség hiteltelen párt élén.

A skála bal oldalán található meg a „Bündniss 90” választási koalíció, amelynek fő erejét a „Neues Forum” alkotja. Ebben a szövetségben lép fel az „Initiative für Frieden und Meschenrechte” elnevezésű béke- és emberjogi mozgalom, amely történelmileg a magyar demokratikus ellenzéknek, a Charta ’77-nek vagy a lengyelországi KOR/KSS-nek felel meg. Ezek a részben az evangélikus egyház égisze alatt létrejött csoportok voltak a tavaly október–novemberi tüntetések ihletői, s akkoriban szinte hetek alatt milliós nagyságrendű tömegtámogatást mondhattak magukénak. Csakhogy a fal megnyitása után a lakosság túllépett a „Neues Forum” még mindig NDK-ban gondolkodó demokratizálási programján. „A nép felkelt, és elindult a nyugat-berlini áruházak felé” – összegzi a történteket egy akkori keserű vicc. De nemcsak a fogyasztási láz tompította az eredetileg forradalmas indulatokat. A történelmi hagyomány és a horror vacui is a nemzeti egység felé terelte a társadalmat, s ezzel a távlattal szemben a legpluralistább szándékú reformszocializmus is alulmaradt. Így azután az elsőkből lettek az utolsók, s fél évvel később a „Bündniss 90” 2 százalék körüli „eredményt” mutatott fel a szabad választásokon, miközben – a történelem iróniája – Honecker utódpártja akkor 16 százalékot, Berlinben pedig egyenesen 31 százalékot szerzett.

Ellenzék nélkül?

Baj, nagy baj, hogy az autentikus keletnémet ellenzék ilyenformán a zöldekkel együtt is alig rendelkezik képviselettel az új Bundestagban. Szükség volna olyan erőre, amely hatásosan képviselheti a volt NDK (mai szóhasználat szerint „az új szövetségi tartományok”) speciális érdekeit. Az egykori NDK-ban és főleg Berlinben újabban olyan súlyos konfliktusok robbantak ki, amelyeknek rendezéséhez a parlamenti intézmények nem elég erősek, a rendőrség pedig túlságosan is az. A kelet-berlini házfoglalók és a rend őreinek drámai összeütközése, a lipcsei futballrajongók és az egykori Volkspolizei halálos áldozatot követelő összecsapása alighanem csak csúcsa annak a jéghegynek, ami a fiatal demokrácia felé közeledik.

A berlini helyzet tünetszerű. Az immár ötmilliós egykori birodalmi fővárost valósággal elárasztják a menekültek, főleg romániai cigányok, de illegálisan beszivárgó törökök, pakisztániak és libanoniak is vannak. Amellett ott vannak még a Honeckerékkel kötött államközi egyezmény alapján az NDK-ba hívott vietnami és kubai vendégmunkások is, zömükben immár munka nélkül, s az egységes Németország törvényei értelmében illegálisan. Az átmenet nehézségeitől – főleg a várható munkanélküliségtől – szorongó lakosság könnyen teszi meg bűnbakká a gyengéket és védteleneket. A bonni kormányzat – éppen a választások előtt – nem mert, és valószínűleg nem is akart szembeszállni ezzel a hangulattal.

A külföldiellenes hangulat a jobboldali szélsőséget erősíti főleg Kelet-Berlinben. Ennek kevés számú, de annál agresszívebb képviselői a skinheadek, akik a Nemzeti Front nevű újfasiszta szervezet köré tömörülnek, a parlamentarizmus sáncain belül pedig főleg a republikánusok lovagolják meg az idegenekkel szembeni indulatokat. Persze ez a helyzet is jó valamire: kiváló hivatkozási alap azoknak, akik a szövetségi fővárost továbbra is Bonnban szeretnék látni.

December 2-án a választópolgárok alighanem a márciusban kialakult erőviszonyokat fogják rögzíteni. Ekképpen Európa közepén egy új nyugati állam legitimálódik, az egyetlen, amelynek még egy ideig sajátos keleti gondokkal kell szembenéznie.

• Külföld