Jevgenyij Popov

Nyomtatóbarát változat

Nemrég úgy adódott, hogy beugrottam a rendőrségre, vagyis – ahogy már-már becézően mondani szokás – a „zsarukhoz”, akiknél alighanem zsenge huligánkoromban jártam utoljára. Így esett a dolog. Sürgősen telefonálnom kellett volna valamelyik nyilvános telefonállomásról, márpedig mostanság Moszkvában a nyilvános állomásokról csak speciális műanyag tantuszokkal lehet telefonálni. De azt nem tudni, hogy hol árulják a tantuszt, ezért a metró előcsarnokában kérdéssel fordultam a rend unatkozó őréhez, mondaná meg, hol lehet tantuszt kapni.

– Maga moszkvai? – élénkült fel váratlanul a rendőr, hajlékony, fekete gumibotját nekem szegezve.

– Igen, moszkvai – feleltem némi gondolkodás után.

– Be is van jelentkezve Moszkvában – fürkészett továbbra is makacsul az ifjú őrvezető.

– Be – sütöttem le a szememet.

– És nem akar mitőlünk telefonálni? – kérdezte kedvesen a szemembe nézve a hivatalos ember.

– Honnan maguktól? – rándultam össze, rosszat sejtve.

– Hát mitőlünk, az őrszobáról. Kellene még egy hivatalos tanú, de senki nem akar – panaszolta a fiatalember.

– Tulajdonképpen én is nagyon sietek – próbáltam meglógni állampolgári kötelességem elől.

– Öt perc az egész, amíg megcsinálják a jegyzőkönyvet – nyugtatott a rendőr, és már törte is az utat mindkettőnknek az utasok sűrű tömegében.

Az őrszobán egy fiatal férfi pihent a rács mögött, látszott rajta, hogy ő már jól van. Az asztalnál egy hadnagy ült, aki a fiam is lehetett volna, hiszen negyvenhét éves vagyok, a falnál pedig egy velem egykorú, civil ruhás férfi álldogált, idegesen az órájára pillantgatva.

– A polgártárs telefonálni akar – mondta az őrvezető.

– Telefonáljon – felelte a hadnagy.

– Lélegzik? – kérdeztem a fogolyra mutatva.

– Jobban, mint maga meg én – mondta a hadnagy, majd fölajánlotta: – Szagolja csak meg.

Megszagoltam. Tanúsíthatom: a fiatal férfinak kutyabaja sem volt, csupán hullarészegen hevert.

– Na, csináljuk, Jeremin, maguk pedig, polgártársak, jöjjenek ide…

– Fésű, kulcscsomó személyes jellel, zsebkendő, óvszer, hazai gyártmányú… – látott hozzá Jeremin, hogy kiürítse szegény részeg mártír zsebeit. – Fehér fémből készült kereszt, fehér fémből készült láncon.

– A kereszt nem arany? Nézzék meg alaposan, polgártársak… – aggodalmaskodott a hadnagy.

– Miért izgatja magát ennyire? – kérdeztem.

– Mit tudja azt maga – felelte a hadnagy.

– Kérem, hadd menjek már el, bekapcsolva hagytam a komputerem – fogta könyörgőre váratlanul a másik „hatósági tanú”.

– Mindjárt… megszámoljuk a pénzt… Figyelj, Jeremin… hatvanhatezer-háromszázhuszonöt rubel, tizenegy kopejka… Maga meg telefonáljon akkor – fordult hozzám a hadnagy.

– Foglalt – mondtam. – És nincs nála igazolvány?

– Nincsen.

– Hogyhogy már délelőtt így kiütötte magát? – érdeklődött most már a komputeres is.

– Túl drága a kaja – szólt közbe Jeremin vihogva.

– Te ne dumálj, ha nem kell, inkább hívjad a szállítókat – vetett véget határozottan a „szövegelésnek” a hadnagy.

– Na, kezdődik – sóhajtott Jeremin. – Majd biztos nem lesz autójuk…

– Te csak ne szállj le róluk. Kötelességük elvinni tőlünk, írják alá a jegyzőkönyvet, polgártársak.

Aláírtuk.

– Viszontlátásra – mondtam. – És mennyibe kerül manapság egy menet a kijózanítóban?

A naiv kérdésre nem érkezett válasz. Jeremin ezt ordította a kagylóba:

– Maguknak az a dolguk, hogy elvigyék innen! Ez a kötelességük, érti? Föl fogom hívni a városparancsnokságot!

A fiatal férfi édesdeden cuppogott álmában.

– Mindenütt zajlik az élet – kommentálta tömören az eseményeket a komputeres, ahogy kiléptünk az őrszobáról.

– Ide hallgass, de hát miért… lacafacáznak ezek ennyit? A mi időnkben bezzeg rögtön kapott az ember a pofájára. Ezek meg udvariaskodnak… – adtam át magam az emlékeknek.

– Biztos most ezt az ukázt kapták. Vagy félnek a sajtótól – mondta a komputeres, és már el is tűnt a tömegben.

– De hát az jó, hogy van ukáz, meg hogy félnek a sajtótól! – kiabáltam utána.

– Legalábbis nem rossz – hallatszott a tömegből.

Ismét megjelent a Jeremin nevű rendőr.

– Sikerült telefonálnia?

– Á, nem, állandóan foglalt a szám – legyintettem lemondóan.

– Van, aki a munkáját végzi, van, aki meg csak fecseg a telefonba – mondta, én pedig tökéletesen egyetértettem ezzel a becsületes, normális fiatalemberrel.

Komolyan mondom, hogy „becsületes, normális”, minden irónia nélkül. És állítom, hogy amit itt elmeséltem Önöknek, az a színtiszta igazság. A „fecseg” ige kivételével. Gondolhatják, hogy Jeremin őrvezető egy sokkal pontosabb, energikusabb kifejezést használt.

(Fordította: Morcsányi Géza)

• Kultúra