Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Mint valami – valószínűleg – soha körbe nem érő, hatalmas panoramikus mű darabjai, úgy rakódnak, nem össze, inkább szét Somogyi Győző munkái a kezdetek, a hetvenes évek eleje óta.

Első publikussá lett grafikái, a fekete-fehér szitanyoma tok a bennelét vállalásával, a teljes empátia mozdulatával rögzítették a megszomorítottak és megnyomorítottak történelmét. Munkái komponálatlanok, töredezettek és tagolatlanok voltak, mint az élet színterei: figurái szomorú és csúf bábokként befejezetlen mozdulatokba merevültek, tájai a világ végét formázták. Utolsó festményei klasszikus képi szerkezetekben nagy és kis hősöket, nagy és kis pillanatokat ábrázolnak, környezettel vagy épp anélkül, de mindig színesen, világosan, tisztán, majdhogynem üdén. S valószínű, sőt bizonyos, hogy Somogyi most is vállalja a bennelétet, s működik az empátia is. Ám épp ezért a dolog innen számomra követhetetlenné vált.

Míg korábbi munkáin Jézus, Dózsa, a galíciai zsidók vagy a csepeli munkások a világból néztek a világba, és némaságuk kimondhatatlan fájdalmakat jelzett, a nyolcvanas évek második fele óta készülő csataképek hősei vagy az ősgaléria gyarapodó portréi és a bandériumi büszke zászlóvivők nosztalgikus reprodukciók, esetleg reprodukált nosztalgiák édesen büszke pillantásait lövellik egy ugyancsak festettnek látszó térbe. Míg a fekete-fehér grafikák az élő szem, máskor a fénykép még élesebb, mert érdektelenebb objektivitásával metszették ki az általános látványból a lényeget, és vágták azt a néző elé, a néző fejéhez, addig az utóbb készült munkák a kora barokk portrészemléletet meg a XIX. század közepi magyar csataképideált, a főként Than Mórtól látott technikát és az olajnyomatokét követik, érthetetlen békességgel. Csak a tájképek és a vallásos, kegyes művek őrzik még az eredeti jegyeket, e munkák viszont számomra mindig idegenek voltak.

Elsősorban persze – azt hiszem – nem stiláris változásról van szó, hanem a szemlélet módosulásáról. Vagyis nem az a lényeg, hogy Somogyi Győző föladta (volna) hidegrázós realizmusát egyfajta historizáló, simulékonyabb naturalizmusért, hanem az, hogy elcserélte az életet és a történelmet az élet és a történelem színes képekkel illusztrált históriájáért. Irónia, távolságtartás vagy kommentár nélkül, színén nézi és idézi fel a múltat, s persze a dicsőt. (Talán az 1984-es A jarkováci csata című festmény volt az utolsó vagy legalábbis az utolsók egyike, melyen még a részletek iránti hűségnél fontosabb volt a programhoz való ragaszkodás: a harc, az erőszak értelmetlenségének, a harcolók céltalan és eredménytelen kiszolgáltatottságának ábrázolása.) Nem az a fontos tehát, hogy kisimultak az arcok, arányosabbak lettek a tagok s pontosabb a leképezés, hanem hogy elveszett a plebejus, a tűrhetetlent tűrhetetlennek láttató szemlélet, s előkerült egy különös, elegyes világlátás, melyben a hit és a patriotizmus keveredik valami patetikus konzervativizmussal, ha a szónak még lenne ma valami értelme, azt mondhatnánk: kisnemesi hűséggel. Úgy tetszik, Somogyi Győző morális példázatokat állít a néző elé a nemzeti nagylét mindig is fényben úszó alakjai segítségével, akik mellé néhányat most előhívott a homályból, tágítva a hősi arcképcsarnokot és a hazafias tudatot.

Komolyság és tisztelet árad a festményekről, tisztelet a honfoglaló s zabolátlan nagyúr, a törökverő, a fejedelem, a kuruc, a negyvennyolcas, a tizennégyes, a negyvenkettes és ötvenhatos hős iránt, csak egy nem derül ki: mit kezdjünk velük és az áhítattal áterezett tisztelettel.

Mert hol van vajon az ellen, akivel szemben buzdulni kellene? Vagyis hol van a harc, a csata, a háború, melyben hátrálni bűn, melyben a hazáért csak önfeláldozni lehet. Hiszen Somogyi Győző számára a hősiesség szinte kizárólag hadilag működik, mintha Balassitól csak az az egy mondat lenne hiteles: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél?” (Arról nem is beszélve, hogy olyan dekoratívak már soha az életben nem leszünk, mint amilyennek a festő mutatja nagyjainkat.)

Elénk függeszkednek tehát a históriai körkép darabjai, de egymással, vagyis saját, belső múltjukkal egyre kevesebb a kapcsolatuk. Egy gondosan szelektált múlt telepszik a jelenre Somogyi Győző ecsetnyomait követve, egyfajta válogatott múlt, mely feloldódik pátoszos nosztalgiában, olyannyira, hogy már semmivel sem korrespondál – csak önmagával.

• Kultúra