Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Az orosz–szovjet vezéreknek nincs szerencséjük a Kuril-szigetekkel. 1991 tavaszán Gorbacsov akarta egyetlen tollvonással elintézni a Kuril-kérdést: e legfőbb politikai (és gazdasági) adujával akarta megerősíteni inogni látszó hatalmát. Ez volt egyúttal az új Gorbacsov-doktrínát elindító lépés is: a napvilágra került adatok szerint a szovjet elnök így akarta elszigetelni az egyre nagyobb tekintéllyel bíró orosz elnököt: így akarta stabilizálni a szovjet birodalmat az orosszal szemben (ld. Beszélő, 1991. április 20). És innen, a kurili kudarctól már csak egy lépés volt a puccs.

És most, egy év múltán, miközben Jelcin zajos sajtókonferencián azt fejtegeti, hogy márpedig második puccs nem lesz, ő is épp a Kuril-ügyön csúszik el: ellenfelei az utolsó pillanatban hiúsítják meg tervét. De kik ezek az ellenfelek, s nevezhető-e puccsnak a tokiói túra lefújása? Az orosz hatalmi szerkezet jelenlegi sajátosságaiból következően a Jelcin által ez év júliusában létrehozott Nemzetbiztonsági Tanács öt tagja az a Politbüro, amelyik a végső döntéseket hozza. Különösen nagy súllyal esett a latba a „második ember”, Jurij Szkokov szava, aki hadiipari komplexum „előretolt” embere. Erősíti ezt a feltételezést, hogy közvetlenül a halasztás másnapján Volszkij (a hadiipari lobby másik fő tekintélye) kiadja átfogó gazdasági lassító és recentralizáló programját. De szavuk lehetett a jobb-bal parlamenti ellenzéket tömörítő Orosz Nemzetgyűlés tagjainak is, akik viszont aug. 27-én adták ki nemzetbiztonsági programjukat, amelyben az egész távol-keleti határvidéken mint evidenciával számolnak az ősi orosz Kuril-szigetekkel.

A parlament egyes bizottságainak „keze” is mindenképpen benne lehetett a döntésben (ld. Oleg Rumjancev monológját), amire, ha másból nem, abból mindenképpen következtethetünk, hogy a halasztás másnapján Csebokszáriban Jelcin határozottan megfenyíti az orosz föderációhoz tartozó Legfelsőbb Tanácsok vezetőit: „Elég a politikai játékokból, együtt kell dolgozni.” Nyomatékul pedig – a rákövetkező napon, szeptember 12-én – bejelenti: az orosz kormány és elnöki hivatal kiveszi az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Tanácsának irányítása alól a Központi Bankot, amivel gyakorlatilag önálló hatalmi szervként való működését teszi lehetetlenné.

A Kuril-kérdéssel tehát a legfelső orosz vezető elit harca újabb szakaszába érkezett: olyan patthelyzet alakult ki újra az elnök–kormány–parlament–köztársasági adminisztrációk között, amelyből sokak egybehangzó véleménye szerint kizárólag csak új parlamenti választások kiírásával lehetne kievickélni. Ennek esélyét azonban Jelcin már tavaly, közvetlenül a puccs után eljátszotta (kérdés persze, akarta-e egyáltalán). Akkor az 1990-ben tartott választások nagyrészt kommunista képviselői még örömest visszavonultak volna, a nagyobb megtorlásoktól félve, most azonban már ez nem menne ilyen könnyen.

„Jól emészthető ideológiára van szükség: szabadság, haza, orosz egység” – mondja Sahraj is, s e jelszavakat a főváros népe máris kipróbálhatja szeptember 5-én. E szombatot ugyanis a kormány Moszkva napjává nyilvánította, mit sem törődve azzal, hogy ez a nap már foglalt: eleddig ez az 1818-ban indult Vörös terror emléknapja volt.

„Ha a házkezelőség most is Oroszország feltámasztásával lesz elfoglalva, megint az egész telet víz és fűtés nélkül üljük végig…” – olvasom Preobrazsenszkij professzor szavait a Kutyaszívben, miközben maró füstszag jön be, az udvaron valami lángol. Társbérleti szomszédom ráérősen szedegeti tovább hajából a csáváról: ugyan, csak a szemetet gyújtották meg a konténerben. Egész Moszkva ezt csinálja: a házkezelőség nem viszi el a kukát – így hát ott helyben elégetnek mindent. Legalább a szúnyog is kevesebb.

• Külföld