[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Ünneprontó emlékezet

Talán lesznek, akik ünneprontónak tartják, hogy most közöljük a lengyel abszurd klasszikusának „megemlékezését”. Az ünnep igazi ünnep voltának bemutatására azonban nehéz volna az ünneprontás lehetőségénél nagyobb bizonyságot említenünk. Ráadásul mindenki a maga módján rontja a többiek ünnepét: a kölcsönös ünneprontások körbeérő lánca aztán körülírhatja a helyet, amelyet a nemzeti ünnep tölthetne ki.

Amint nem véletlen az sem, hogy rejtvényünk olyan világba vezet, ahol az ünneplés és az oszlatás szorosan összekapcsolódik. 1956 rövid történetét ugyanis a hozzá kapcsolódó emlékezések kerekítik történelemmé. Az emlékezés mintegy folytatta a forradalmat, s a fennálló hatalom gondoskodott róla, hogy a mindenkori emlékezés valóban esemény legyen. Mai zavarunk talán ebből is adódik: az emlékezésnek ez az eseményjellege szűnt meg. Vagy ellenkezőleg: ’56-ra emlékezve főként az emlékezésre emlékezhetünk.

Ami azt is maga után vonja, hogy a hagyományos ünnepektől eltérően itt valójában csak az emlékezik (sokak szerint: emlékezhet), aki maga is résztvevő volt. A fejtvényrejtő pl. meghatottan szokta nézegetni a recés szélű képet, amelyen – apja mellett – egy Csepel kerékpár vázának kisülésén feszít: nem sokkal múlott kétéves. Fején vajszínű svájcisapka, melynek „antennája” égnek mered: mintha a Szabad Európát… A családi emlékezet szerint így menekítették őt a nagymamához, ahol nyugodtabbnak tetszett minden. S akit menekítenek, az bizony okkal gondolhatja: mi mindenen ment ő keresztül – nagymama szavával – „a forradalomkor”.

S ez az, ami miatt nehezebb lehet az akkori felnőtteknek. A részt vevő emlékező megkettőződik, egyszerre lesz harcos hős és szájtáti néző. Miközben történelemformáló személlyé magasztosul, szoborrá merevedő alakja mögött végérvényesen múlttá váló önmagát – halálát – véli felsejleni. És akkor már inkább jöjjön az ünneprontás.

Megemlékezés

„–Jó lenne valami emléktáblát avatni – mondta a Kakas.

– De hát én nem emlékszem semmire – aggodalmaskodott a Róka. – És te? – fordult hozzám.

– Mindenfélére emlékszem, hol erre, hol arra, de úgy általában semmi különösre.

– Mire például?

– Nem jut az eszembe.

– Ez is azt mutatja, hogy igenis szükség van emléktáblára – jelentette ki a Kakas. – Így nem emlékeztek semmire.

– De milyen ügynek szenteljük az emléktáblát, ha mindegyikőnk másra emlékezik?

– Nem baj az. In bianco emléktáblát avatunk.

– Milyet?

– Bemutatóra szólót. Mi elhelyezzük az emléktáblát, és mindenki, aki ránéz, arra emlékszik, amire akar. Az a lényeg, hogy legyen tábla.

Úgy is tettünk, ahogy elgondoltuk. Szép táblát helyeztünk a falra, rajta a felirat: »emlékére«, előtte három pont.

Nagyon szépen sikerült. Másnap visszamentünk, hogy megnézzük, mi a helyzet.

A tábla előtt két alak állt.

– Önök helyezték ide az emléktáblát?

– Igen. Szép lett, nem igaz?

– Velünk jönnek.

Bekísértek a hivatalba. Nem postahivatal volt.

– Önök helyezték el az emléktáblát annak emlékére, aminek nem kellett volna?

– Nem feltétlenül, mindenkit arra emlékeztet a tábla, amire emlékezni akar.

– Nagyon jól tudjuk, ki mit akar.

– De ezek különböző dolgok lehetnek. Nem mindenki ugyanazt akarja.

– Nagyon jól tudjuk, mit akar mindenki.

– De hát mi épp ellenkezőleg.

– Mivel ellenkezőleg?

– Ellenkezőleg azzal, amiről azt gondolják, hogy azt gondoltuk.

– Tudjuk már, mit gondoltak maguk?

– Hát ez az. Mi pont fordítva.

– Hogyhogy fordítva?

– Fordítva, nem arra, amiről úgy gondolják, hogy úgy gondoltuk.

– Aha, szóval elismerik, hogy úgy gondolták?

– Igen, úgy, de mást.

– Ne köntörfalazzanak. Ahhoz, hogy mást gondoljanak, előbb azt kell gondolniuk.

– Mit?

– Hát azt, amit nem kell.

Igazat kellett adnunk nekik, bár ártatlanok voltunk. A logika az logika.

Azzal a feltétellel engedtek el, hogy egyáltalán nem fogunk gondolkodni. Útban hazafelé elmentünk a tábla mellett. De a tábla már nem volt ott.

– Gondolsz valamit? – kérdezte a Róka félhangosan.

– Én? Dehogy – feleltem hangosan. – Talán a Kakas?

– Úgy gondolom… – kezdte a Kakas, szintén hangosan.

– Akkor jobb, ha abbahagyod – vágott a szavába a Róka suttogva.

– Miért? – ellenkezett a Kakas, szintén hangosan. – Én csak arra gondoltam, jó lenne elhelyezni egy emlékt…

Nem tudta befejezni, mert a Róka mancsa befogta a csőrét. De a Kakas energikusan kiszabadította magát.

– Mi bajod van?! – kiáltotta helyben állva. – Csak azt akartam, hogy helyezzünk el egy emléktáblát az emléktábla emlékére!

Nem tudtunk véleményt formálni a javaslatról, mert odalépett hozzánk az a két alak.

– Oszoljunk, ne csoportosuljunk – mondták. – Oszolni, oszolni!

Így hát oszoltunk, oszoltunk.”

???

• Ki beszél?