Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Gulácsy Lajos regénynek mondott szövege tulajdonképpen önarckép, éppúgy, mint szinte minden rajza és festménye. Mondhatjuk „alpáribban” is: ez a sohasem volt, utólag kompilált, töredékekben fennmaradt szöveg a festő leggazdagabb korszakának, a tízes évek elejének kulcsa, főmotívumainak gyűjteménye; magyarázat oda-vissza, előre-hátra mozdulatokhoz, gesztusokhoz, színekhez, témákhoz; megfejtés és feloldás sejtelmekhez, sugallatokhoz. Az önarckép olyan, amilyen: bírálhatatlan, legfeljebb csak összevethető azzal a képpel, amelyben vagy amelynek révén megképződik, megjelenik tárgya mibennünk, a másikban, a világban.

Gulácsyé például tökéletes, az írott pontosan olyan, mint a festettek. És ez kimondható anélkül, hogy bármelyikünk ismerhette is volna, hogy képünk közvetlen, kézzelfogható lenne Louisról meg alakváltozatairól.

A regénynek – akár az önarcképnek – nincsen története, vagyis csak annyi, amennyit az arc leolvasni enged magáról. De meg maga Gulácsy is, korához híven és korát meghaladva úgy gondolta, szükségtelen a „mondás”, fontosabb az érzékeltetés; felesleges, sőt zavaróan idegen a cselekvés, lényegibb az érzés, a pillanat sugallatos ábrándja, „…nincs históriája vagy témája sem ennek a műnek. Nem is lehet, amennyiben teljesen új érzések kelnek itt életre az első laptól az utolsóig. Nem akar sem javítani, sem újítani” – írja a bevezetőben. Majd később megfogalmazza azt is, regénye miért érintetlen és érinthetetlen az időtől és a tértől: – következésképpen az önmagát objektívnek, tudományosnak, elemzőnek tekintő kritikától: „…rám nem az Idő, a káprázat hatott. Nem keresek összefüggést a mű és a kor között, melyben az megszületett. Elém véletlensége egy meglátás szent káprázatának sodorta, mint akáciák illatát az átázott kertben. Egyszer. Néha. Titkos, szent Időben.”

A rejtélyes, teremtő, ihletett pillanatról van szó tehát, mellyel a művészetelmélet, vagy ahogy Gulácsy mondja, az aesteta nemigen tud mit kezdeni, mely egyedül a művészé, különösen akkor, ha önmaga megfogalmazására készül. Gulácsy önképe ezt a pillanatot, a pillanat villanását, a villanás gyümölcsét – nem győzöm hangsúlyozni – a művészt en soi meme ragadja meg és tükrözi azonnal, méghozzá nem is síküvegen, hanem valamifajta prizmás tükörrendszeren keresztül. Hiszen a festő – most író – több alakban is megjelenik ebben a furcsa, időtől, tértől és konvencionális koordinátáktól messzire libbent szövegpatakban; megnyilatkozik teremtőként és teremtettként, hősként és rezonőr gyanánt, epizódszerepben és narrátor módjára, férfi és női maszkban egyaránt. A szerepekhez egyrészt irodalmi toposzok kínálnak elő- és utóképet (egyszerre pozitív és negatív utóképet, mint az egyszerű látásfiziológiai és optikai-pszichológiai észlelés-érzékelés tesztekben), másrészt az önismeret teljessége és tökéletessége által kiváltott eufória, mely gazdagon keveredik egyszersmind a nagy-nagy fájdalommal: Gulácsy tudja, hogy tud és érez mindent, de ez keserves, tragikus, mert misztikussá kényszeríti és kiválasztottá is teszi.

Hősi, fedhetetlen lovagi – de nem művészi – énje, Florestan, mielőtt meghalna a festő asztrálteste, Pauline, felidézi a jóságos Louis Gaulois, a már angyallá lett pictor sensibilis alakját. Előkészíti ezzel a végső víziót, melynek nyitánya majd az önmagában való, teremtett szép halála lesz, s megfogalmazza a kreátor-Gulácsy „civil”, festői nekrológját is: „És festményeid, Louis Gaulois? Hol vannak a kis csótáros katonák, a falubolondok, a tipegő némberek, hol a virágok porvás hímporával behintett csodák, a harmattól öntözött tájképek? Hol, hol, hol?

Előtted és utánad nincsen semmi. Csak rideg freskók vannak a székesegyházak penészes mélyén, lakkozott aranyrámák börtönébe zárt szertartásos képek, Firenzétől a Louvre-ig. De a te műveid Louis Gaulois, azok többek mindnél, mit valaha ember alkotott. Tüneményes ember: meghaltál-é?”

Azután az éteri Pauline öngyilkosságát megbosszulandó, leszúrja Didót, a leány lelki rabtartóját, szerelmét, megalkotóját – Gulácsy felkoncolja magamagában a kreátort, a cinikus-modern Pygmaliont. Vagyis megtisztítja a szépet a környező és raja árnyékot vető makulától, de fogalmazhatjuk úgy is; Gulácsy döntött, megkísérelte az intellektust végleg kizárni magából, hogy az erkölcsi és érzelmi artisztikum teljessé válhassék. És hogy megszülethessen a válasz Florestan kérdésére.

A színen maradó halott és élő Gulácsy, a testek, szerepek, állapotok között szállongó, máskor verdeső lélek végül is egy misztériumjáték, s nem pedig regény hőse; vagy inkább misztériumoperáé, melynek staffázsfigurái, de kulisszái is a semmiben fityegnek. Csak protagonistái determináltak: egymástól, egymás révén, mert egyek és ugyanazok.

• Kultúra