Mestyán Ádám

Nyomtatóbarát változat

Én fogtam a fejét. Ha jól emlékszem, kicsit reszketett.
Egyre csak a szemét néztem, helyesbítek: ő nézett engem.
Ha valakit éppen a halálhoz segítesz hozzá, a levegő
hirtelen súlyos lesz, és férfimunka-szag terjeng. Ölni.
Az olyan férfias – de akkor nem erre gondoltam,
csak fogtam a fejét és néztem, ahogy nézi, ahogy nézem.
A halál joga még ma a tiéd lesz. Megölünk még ma.
Csak az orvos szólt ritkán, keményen fogd, térdelj rá,
ha kitépi magát, cseszhetjük az egészet, van-e ásó.
Persze, a sírt már korábban elkezdtük ásni, aztán egyedül
fejeztem be, lapogattam, bólintottam az ég felé, ha ott ül
a védangyala, legalább lássa: gondosan dolgozunk.
Hirtelen kő lett a hús helyén, ahogy megszúrta a doktor,
és én szorítottam, mert belül valami kitört. Tíz másodperc.
A lassan szürkülő szem, a finom remegéssel ernyedő lábak,
és egy keserű, aranyló csillanás, a lélek utolsó tiszteletköre.
Mi, férfiak, felálltunk, és nagyokat kezdtünk káromkodni,
de a kislány ráborult a kutyájára, és sírt. Az meg csak súlyosan
feküdt, rákos hasára már nagy csapatokban gyűltek a legyek.

Versillusztráció

• Vers

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges