Nóvé Béla

Nyomtatóbarát változat

Nem Pesten történt, amit hallotok; ott ily regényes dolgok nem történnek.

Egy önkormányzat felkent tagjai még szilveszteréjen is együtt ülének. Együtt, mondom, serényen osztozván a gondon, ámbár csak ketten valának – se ökör, se szekér, se csillag –, kik közhasznú dologban terhelék a kiszolgált vébétitkári pamlagot: a jegyzőnő, egy húszas hajadon s vele a községi agrárügyek éber gazdája, kit a helybéliek maguk közt csak „ Mezőlesinek”  neveznek.

Hát aztán? – kérdezheti a kedves olvasó. – Ugyan mi ebben a kivetnivaló? Hisz hovatovább minden derék önkormányzati hivatalnoknak körmére ég a köztisztviselői törvény: alapvizsgázni kell, vészesen közel a határidő, csak dicséretes hát, ha a jegyzőnő szakértőn felkarolja e bízvást törekvő Mezőlesit, kit odahaza lármás porontyai amúgy sem hagynának felkészülni az egész embert kívánó erőpróbára.

Ez eddig rendben is lenne. Egy vizsga – kivált, ha állásunk múlik rajta – mindenkor megkérdőjelezhetetlen alibi. Épp csak az a baj, ami azután, e csillagtalan együtt virrasztás ráadásaként következett, s ami e szokványos hivatali flörtöt mindjárt egy „közigazgatási alapvizsga”  hőseink számára elérhetetlen magasába emeli.

Mert mi is történt „azután”? A dágványi „szájhagyomány”,  s egynémely fennmaradt irat tanúsága szerint, a községház portása – feledékenységből vagy tapintatból – hazaindulván jól rázárta az ajtót a köztanulmányaikba mélyedt elöljárókra, kik ennek okán úgy éjféltájban szapora pezsgődurrogás és trombitalárma fedezete alatt kénytelenek valának egy utcai magasablakon át távozni. (Script: S. Petőfi: A helység kalapácsa:) Igen ám, de ott a községház Márton nevezetű fűtője – egyéb mulatsága nem lévén – kivont petárdával várta őket, s úgylehet, kissé vaskos szilveszteri tréfaként, orvul alájuk durrantott. Hőseinket legott kilelte a frász, majd ruhájukat porolván keresetlen szókkal viszonozták a búékolást, és sietve elköszöntek.

Hát aztán? – kérdezheti újfent az olvasó, immár méltán elvárva a teljes beavatást. Hát, aztán az történt, hogy a jegyzőnő legelső újévi teendőjeként s. k. levelet intézett alárendeltjéhez, a fűtőhöz, melyből alább félénken közreadok néhány festéktűrő fordulatot (teljes szövegét a Szerk. archiválta):

„Márton Öcsém, Te Seggfej!

Legközelebb a petárdáidat a f…odra kösd, és úgy durrogtasd, Te tetű! A beledet pedig hamarabb húzd el, mint ahogy meglátlak, mert szétrúgom s…det apró darabokra! Ahelyett, hogy itt esz a fene, inkább keresnél magadnak valami b…szát, és azt nyomogatnád esténként! Ha még egyszer beléd botlok, lefényképezem a hulládat, és kiszögezem a falra, hogy minden nap leköphessem!

Ui.: Nénédet nézd hülyének, Te spicli!

a Jegyző”

Nemde nem csattanós válasz egy kazánház mélyén fabrikált, amatőr petárdára? Ám ezzel koránt sincs vége még. Az igazi „durranás” – mindent összevetve a negyedik – csak eztán következik. A fűtő ugyanis elégtételért a nyilvánossághoz fellebbez: lefénymásolja a levelet, és megküldi a dágványi képviselő-testület mind a tizenhárom tagjának. Íme szerény, energiatakarékos, ámbár nagyon is hatékony módja annak, amiképp egy községi fűtő  „aláfűthet”  felettesének. Most aztán javában folyik a vérbő politikai farsangolás, áll a bál Dágványban, mindenki lármás önigazolással, botránylevelekkel, zsaroló vádaskodással „kommunikál”. Lám, a szolid községi közélet egyetlen rugaszkodással beérte a nagypolitikát!

Aztán hát – kérdezheti a kérdezni fáradhatatlan olvasó – mi végre is visszhangosítani mindezt így farsang utóján, nagy böjtök elé nézve? Talán, mert akad még, kit e cifra példabeszéd egyről-másról újfent töprengeni késztet. Egyebek közt arról a makacs szerepzavarról, mely mifelénk folyvást egybemaszatolja a magánbűnt és közerényt, a közönséges hatalmi arroganciát és a közszolgálatot. Arról, hogy miként is képes valaki csaknem hibátlan központozással egy oldalt önfeledt trágárságokkal teleírni, és ha már megteszi, vajon miért, hogy aláírás gyanánt puszta státusát, hatalmi jogcímét vési oda: „a Jegyző” .

Igen, a jegyző, ki az eötvösi maxima szerint maga volna „a falu szája, esze és pennája” – és persze: eleven lelkiismerete – toldotta hozzá „Tengelyi”  alkotója egy irányregény teljes nyomatékával. Ám hol van ma már a közszolgálat, a jegyzőség reformkori ethosza, Kölcsey, Eötvös, Deák vagy épp a szalontai nótárius hivatástudata? Hol vannak az aranykeretes Mikszáth-anekdoták, hol a hivataléhes vidéki dzsentri életformává szublimált „közigazgatási libidója”? És hol van a vastagnyakú vébétitkárok puritánsággal álcázott, lopott örömökkel táplált kedélye, zsigeri optimizmusa?

Ne keressük, megvan minden – ha másutt nem, ezen ízetlenné fajult románcban, mely pontosan követi egy hivatás leépülésének valahány fokozatát. Csupán azon múlik, meddig vagyunk hajlandók elmenni a történtek felidézésével: az alapvizsgára való felkészülésig, a vébétitkári pamlagig, az ablakmászásig, avagy a hivatali minőségben elkövetett otromba gyalázkodásig. Félve kérdem: lehet-e ennél is tovább?

• Gazdaság és társadalom