Barbara Wiechno

Nyomtatóbarát változat

És mikor fogunk végre a kultúráról beszélni? – szokta kérdezni Andrzej Wajda, és amikor idézem, mindig hozzáteszem: és mikor fogunk végre a kultúrára szánt pénzről beszélni?

A Lengyel Köztársaság alkotmányában a kultúrára a 73. paragrafus vonatkozik: e szerint mindenki számára biztosított a művészi alkotás, a tudományos kutatás szabadsága, a kutatási eredmények nyilvánosságra hozatalának szabadsága, a tanulás szabadsága. Ezek az alkotmányos előírások azonban nem valósíthatók meg az állam beavatkozása és hozzájárulása nélkül: e nélkül vagy csak kizárólag tömegigényeket kielégítő kommersz termékek, vagy csak a társadalom tehetős, elit kisebbségének szánt termékek jönnének létre. Be kell látni azt is, hogy a közjavak esetében, márpedig a kulturális termék is annak számít, a piaci mechanizmusok más módon működnek, megtévesztő és nem mindig célravezető automatikus alkalmazásuk. Elkerülhetetlen tehát, hogy a kulturális tevékenység támogatására közkiadásokat mozgósítsunk, ugyanakkor az is fontos, hogy a közfinanszírozás magántámogatással egészüljön ki.

Lengyelországban a kultúra finanszírozásának átalakítása 1989 után egyfelől az egész közfinanszírozási rendszerben végbement változások, másfelől pedig az állam társadalompolitikájának és ezen belül kultúrpolitikájának újragondolása keretében indult meg. A tíz éve bekövetkezett változások első szakaszában az alkotók és a kultúrát teremtők számára a szabadság visszaszerzése volt a legfontosabb. Ezzel párhuzamosan az önkormányzati reform nyomán azonnal megindult a kultúra igazgatásának és finanszírozásának decentralizálása, ennek eredményeként egy sor kulturális döntés a helyi önkormányzatok illetékességi körébe került. A Kulturális és Művészeti Minisztériumnak elsősorban az lett a feladata, hogy megteremtse a kultúra fejlődését elősegítő jogi, pénzügyi programkereteket. Kivonult viszont a kultúra közvetlen irányításából, kizárólag néhány jelentős kulturális intézmény szervezését látja el, az országos feladatokat finanszírozza.

A közpénzek és magántámogatások összekapcsolását az 1993 óta megvalósuló kultúrpolitika stabil alapelveként kezeli. Az adórendszer keretében különféle engedmények és jóváírások által mód nyílik a kultúra anyagi támogatására, egészében véve nagyobb lett az adózási eszközökkel történő kultúratámogatás mozgástere, például sikerült nullás áfakulcsot kialkudni a lap- és könyvkiadók részére. Megváltozott a költségvetés részesedése a kultúra finanszírozásában: a korábban a központi szervekre tartozó finanszírozási kötelezettségek egyre nagyobb része a helyi önkormányzatokra hárul.

A magánmecenatúra már a háború előtt is igen erős volt Lengyelországban: számos példát lehetne hozni arra, hogy a harmincas években, egy drámai helyzetben levő országban hogyan próbáltak a polgárok hozzájárulni a kultúra megőrzéséhez. A 80-as években újra felvetődött a nem állami eszközök társadalmi célú felhasználásának gondolata: nagyon komoly kultúrafejlesztési alap jött létre. A kulturális minisztérium mellett működő Lengyel Intézet (Instytut Kultury) végzett nemrégiben kiterjedt kutatást arról, milyen motivációk vezérlik a kultúra támogatására és más filantróp tevékenységre kész vállalkozókat (akik egyébként, az adatok szerint, a zene területén a legadakozóbbak). A felmérések szerint a lengyel magánszponzorokat az alábbi tényezők inspirálták: a cég saját imázsának javítása; állampolgári felelősségérzet; társadalmi elismerésre való törekvés; a társadalommal történő kommunikáció megújítása; a kultúra iránti érdeklődés; a cég termékeinek reklámozása; forgalomnövekedés. A legtipikusabb s ugyanakkor legörvendetesebb jelenség az, hogy a cég motivációi közt az altruista szándékok ugyanolyan erősek, mint a kereskedelmi célok. Tagadhatatlan azonban, hogy számos európai ország tapasztalatától eltérően az adóengedményeknek is meghatározó jelentősége van: ezt erősítették meg a közvélemény-kutatások eredményei is.

Ezeket a kultúratámogatásra elszánt vállalkozókat azonban nem könnyű megtalálni: mint gyakorló kulturálisintézmény-vezető állíthatom, hogy hasonló cipőben járunk, mint magyar kollégáim: sokszor ahelyett, hogy a „nagy ötlet” megvalósításán dolgoznánk, pénzért rohangálunk. De talán nem eredménytelenül. Nemrégiben egy lengyel filmhez a producernek tízmillió dollárt kellett volna megszereznie. A producernek elsőre sikerült megkapnia a banki hitelt, de azzal a feltétellel, hogy a 2,5 millió egy hónap alatt visszatérüljön, azaz: egy hónap alatt a filmnek 2,5 millió nézőt kell produkálnia. Ez óriási kockázat volt. A valóság azonban minden képzeletet felülmúlt: a filmet egy hónap alatt 5 millióan nézték meg, úgyhogy a producer most már nemcsak a bankhitelt térítette vissza, de filmje már kezd nyereséget termelni. Ez persze még ritka.

Az viszont tény, hogy az államnak egyre kevesebb pénze van a kultúra támogatására. Nekem, mint a kultúra menedzserének tisztában kell lennem ezzel. Ugyanakkor legalább az átmeneti korszakban, mindaddig, amíg a magánmecenatúra nem elég fejlett, ezt a rést valamivel ki kell tölteni.

• A kultúra ára