[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Élközép

A mesében csodaszép Csipkerózsika ébred fel hosszú álmából; a valóságban – úgy tűnik – inkább a rondábakknak s csúfabbaknak van esélyük az újjáéledésre. A szörnyek feltámadását persze olyan kicsiny újjászületések is kísérik, amelyek tökéletesen ártalmatlannak látszanak.

Így az utóbbi hetekben eltérő hangsúlyokkal ugyan, de elég sűrűn halljuk a „középosztályt” emlegetni. E fogalomnak természeten számottevő hagyománya van a szociológia történetében, ma már azonban csak históriai érdekességgel bír: alig találni komoly kísérletet, amely tényleges folyamatok leírására alkalmazná. Nálunk természetesen a középosztály is elsősorban nemzeti. De nemcsak a középosztály nemzeti, hanem a középosztály fogalma is. Büszkén mondhatjuk, hogy csak a mi idiómánkban keverhető össze az, aki középen van, s az, aki az élen áll. A nemzet vezetésére hivatottak nem holmi Dankó módjára állnak népük élére lángoló szívvel; nem, itt a vezetők középre állnak, abból nem lehet baj. Páratlan dialektika jön így létre. Nemcsak a vezetés és – természetesen: elvszerű – alkalmazkodás alkotnak szerves egységet, de a „középosztály” és az „élcsapat” is könnyen átjátszható egymásba, leegyszerűsítve ezzel a személyes „rendszerváltás” amúgy sem boszorkányos feladatát. Az emlékezet persze még működik. „Fiatalok gyertek közénk, tiétek az ország” – ordítja egy tüntető a rádió előtt, de szégyenlősebb társai belefojtják a folytatást. Nem baj, majd legközelebb: pirosló arccal, barnálló zászlókkal! Tőle nem messze, a tömeg közepén a mezőgazdasági minisztérium politikai államtitkára olvad bele a nemzet közepibe: most vezet vagy sunnyog? A történelem majd eldönti.

A történelem egyszer persze már eldöntötte. Szövegünk 1912-ben született szerzője a népi írók Válasz című folyóiratában foglalta össze idevágó gondolatait még a harmincas években.

Középosztály és magyarság

„A közelmúltban a magyar szellemi élet több fórumán jelentek meg írások, melyek a magyar társadalom egy-egy részletét próbálták megvilágítani az értelem tolvajlámpájával. Ez írások jelentékeny része foglalkozott az úgynevezett »középosztály« fogalmával és problémájával. Azzal a középosztályéval, mely már nevében is lényegében probléma, a jelenségek és kapcsolatok gordiusi bonyolódottsággal összegubancolódott hálózata. A Cobden című… folyóirat alapos és szinte túlságosan részletes ankétot folytatott hasábjain a középosztályról. Azzal az igyekezettel, hogy a kérdést lehetőén minden oldalról megvilágítsa. Az ankét túlságosan sok hozzászólót és kevés boncolót beszéltet. Végeredményképpen nyomában nem látni a fától az erdőt. Ami természetes, ha figyelembe vesszük: a »középosztály« nem osztály, és alig-alig közösség. A magyar társadalom szerkezeti hibája, hogy e téren mindeddig nem adódott számára alkalom kristályos egészeket, sajátos jegyekkel bíró közösségeket kifejleszteni. A két biztos alapon túl, túl az egységes életforma nyomán még úgy-ahogy egységes szemléletet mutató parasztságon és túl a marxi gondolkodásrendszer módszerében és látásában egységes munkásságon, a társadalom rétegei összebonyolódnak. Zavaros kapcsolódások, homályos egymásba szövődések teszik lehetetlenné, hogy e rétegeket mint osztályokat vagy akár mint csoportokat vegyük szemügyre. A parasztságnak lehetnek és vannak árulói: akik kikerülnek a földközelség paraszti vagy földmívelői levegőjéből. A munkásságnak lehetnek árulóik: akik elárulják a történet- és gazdaságszemléletet, mely nekik adja a legfontosabb szerepet. A középosztálynak nem lehetnek árulói, mert nincs életforma; nincs elv, nincs gondolkodási rendszer – a liberalizmus a középosztály néven egybefoglalt csoportok kis részének elve csupán –, amit eláruljanak. Az úgynevezett »középosztály« tagjának nálunk szinte hivatása, szükségszerű végső célja, hogy elárulja ingatag környezetét. A középosztálynak nálunk nagyrészt árulói vannak, hívei, harcosai vagy éppen »osztályharcosai« nagyon kevéssé. A »középosztály« feltételes megállóhely Budapesten vagy másutt a »polgár« és az »úr« vagy a »paraszt« és az »úr« között. Osztály, amelynek nincs öntudata és érdekközössége, de van fölfele vonzódása, lefelé irtózása.

E gyűjtőtábor jellegű közösség élete és jellemzői ennek következtében nem szemlélhetők úgy, hogy a társadalmat vízszintesen tagoljuk. Osztályokra vagy rétegekre: kinek-kinek a szája íze szerint. (…) Célszerűbb a magyar társadalom e részének szerkezetét függőleges tagolás szerint szemlélni. A társadalmi előretörés, a folytonos árulások perspektívájában vizsgálni azt a „középosztályt”, amely szereti magát „nemzetfenntartó elemnek” hinni. E módszer szerint nem a nem létező jegyek hiábavaló keresésébe fullad bele a kérdés vizsgálója, hanem a szándékos társadalmi capillaritás és „felfele” kapaszkodás okait és tüneteit látja meg. És azokat a módszereket, melyek a hiányzó közösségi jegyek helyett jellemzők a kapaszkodókra. A kapaszkodás végső célja és vágyálma az a kívánatos »úri Magyarország«, melynek kedélyes fraternitása, tegező légköre átszármazott képviselőinek pusztultával azokra, akik túlságba vitték a magyarosodást. A kapaszkodás kezdő állomása a parasztság vagy az a polgárság, melyet nagyrészt idegennek jelentettek és jelentenek ma is, s amely alig-alig nevezhető minden ízében magyarnak. Hogy ezért mit vagy kit terhel a felelősség… arról itt nem lehet célunk szólani. Az eredmény kétségtelen: az, hogy a magyar társadalom nem egymással szemben álló vagy békén megférő rétegekből, hanem stréber egyénekből, aszociális törtetőkből, mindenáron kapaszkodókból áll, és ez nem csupán egyének jellemvonása, hanem közszellem. Ennek a közszellemnek ápoló melegágya a »középosztály«, bölcsője az alsóbb rétegek, vágya az »úr«.”

???

• Ki beszél?