Kováts Albert

Nyomtatóbarát változat

dunántúli képe dereng fel jelenlegi legszenzációsabb múzeumi kiállításunkon, a Nemzeti Galériában. A látogatót mindenekelőtt a számtalan remek kőfaragvány ragadja meg, különösen a korai századok művészetét bemutató termekben. A faragott kövek zöme töredék, nemegyszer maguk is még apróbb szilánkokból álltak össze kutatók és restaurátorok jóvoltából. Tudjuk, Magyarország történetét mérhetetlen pusztítások és rombolások időszakai tagolják. Amit a hódítók meghagytak, ami fennmaradt a századok során, azt többnyire a véletlen szerencsének, olykor csodával határos esetnek köszönhetően találták meg és mutathatják be. A szakemberek egykorú leírások és analógiák segítségével (gyakran azok híján) fragmentumokból kényszerülnek az egészet kikövetkeztetni és rekonstruálni. A tatárdúlás nyomán például „névtelen falvak és templomok sokaságát” és monostorok romjait tárja fel a régészet. A kiállításon pedig az ostromok és dúlások során miszlikbe tört számtalan építészeti tagozat, valamint lovagok és szentek szétvert kőarca tanúskodik a török hódoltság nyomairól. Az iszlám tiltja a figurális ábrázolást, ám a rombolás mindenfajta díszítésre kiterjedt. Talán az idegen műveltség iránti gyűlölet és a kincskereső düh is közrejátszhatott ebben. Minderre még közömbös és a múlt iránt érzéketlen századok következtek.

Voltaképpen a magyar régészet, a köz- és műtörténet, s számos segédtudomány közös, reprezentatív beszámolója ez a kiállítás arról, mit is tudhatunk most a Dunántúl középkori művészetéről. Kétéves előkészítés után rengeteg, a közvélemény előtt eleddig ismeretlen kutatási részeredménnyel szembesülhetünk (például Esztergom vagy Székesfehérvár kapcsán), de friss régészeti felfedezéseknek is örvendezhetünk, mint a pécsi püspökvár Aranyos Mária-kápolnája esetében. Az új tárgyi és elméleti eredmények időbeli és regionális összefüggésbe illeszkedve nyerik el igazán az értelmüket, s válnak folyamatot tükröző, egységes történelmi kép részévé a kiállítás tükrében is. Mindez a monumentális, 626 oldalas, kiváló tanulmányokat tartalmazó és hibátlan kiállítású katalógusban nyer részletező tudományos bizonyítást. Amit látni lehet, a kiállítás maga, amellett, hogy követi a kronológiát a román, gótikus és reneszánsz emlékeken át, és az egyes művészeti központok jelentőségét kellően hangsúlyozza, szép és megkapó látvány élményével is szolgál. Egy-egy épen maradt márvány- vagy kőfaragvány részlete hosszas gyönyörködésre késztethet, és megindítja a fantáziánkat: milyen lehetett az egész? S milyen lehetett az ország, ahol mindez állt még? A királyi székhelyek, püspökségek, kolostorok, főúri központok művészete koronként másként és másként sugározta szerte művelt szerzetesek, püspökök, bárók és uralkodók, s nem utolsósorban világjáró műhelyek és mesterek révén az újabb építészeti és művészeti törekvéseket. A Zselicszentjakabon 1061-ben alapított kolostor köveitől az „all’antica” (reneszánsz) törekvésű pécsi és siklósi márványokig ível a több száz kőemlék sora. A kései századokból aztán faszobrok, táblaképek, kódexek, miseruhák, ötvös- és kerámiatárgyak alakítják és dúsítják a Dunántúl középkoráról kialakuló képünket. A budai Vár most páratlan lehetőséget kínál a mohácsi vész előtti Magyarország művelődésének tanulmányozásához, és ebben a Pannonia Regia-kiállításnak döntő szerepe van. De ha a látogató emellett időt szán rá, és megtekinti az épületben a gótikus szárnyas oltárokat, sőt a közeli Budapesti Történeti Múzeum gótikus szoborkiállításán is elidőz, akkor a töredékekből mégis valami ragyogó teljesség körvonalait láthatja kibontakozni.

Pannonia Regia
Magyar Nemzeti Galéria, 1995. február 25-ig

(A múzeum a téli időszakban csak 16 óráig van nyitva!)

• Rábeszélő