Kondor Lajos

Nyomtatóbarát változat

A neves szerző ezúttal, úgy tűnik, ingoványos talajra tévedt, írásának logikája ugyanis „A hatalom a fegyveres erő” (maói) képletből kiindulva, kizárólag a „ki parancsol?” kérdéséhez vezethetett el. Ez viszont nem jelent mást, mint a „parancsnoklási jog” újraelosztásának igényét, ami alkotmányos alapon aligha valósítható meg.

A problémafelvetés ebben a formában „hamis”-nak tűnik. A demokratikus jogállam alapja ugyanis a hatalommegosztás. Ebből következően a „ki parancsol?” helyett kizárólag az lehet kérdés, hogy „ki ellenőrzi” a „puskákat?” (és ez az ellenőrzés garantálja-e a hatalommegosztást?).

Az elmondottak alátámasztására álljanak itt Eötvös József gondolatai: „…tagadhatatlan, hogy központosítás nélkül egy állam sem lehet biztos külveszélyek ellenében. Oly hatalom, minőt az állam egész haderejének központosítása megkíván, egyes kezében szükségképp korlátozza, sőt veszélyezteti a polgári szabadságot…”* Következésképp a demokrácia polgári szabadsága és a honvédelem központosítási igénye összeegyeztetendő. Vagyis háború idején az országvédelem érdekében a haderő feletti hatalom a legteljesebb mértékben központosítandó. Békeidőszakban a hatalom oly mértékben megosztandó, amely meggátol mindennemű kizárólagos befolyást a fegyveres erőkre. Ezt teszi a Magyar Alkotmány és a Honvédelmi Törvény is, amikor békében a fegyveres erők alkalmazásának jogát az Országgyűlésre, irányítását a kormányra, katonai vezetését pedig a honvédség parancsnokára bízza. Az elnök-főparancsnoki jogkör ténylegesen az ország veszélyeztetettsége időszakában a központosítás érdekében gyakorolható (szükségállapotban a Országgyűlés akadályoztatása esetén, rendkívüli, illetve hadiállapotban a Honvédelmi Tanács élén).

Szabó Miklós véleménye szerint:

„Az elnöknek kell főparancsnoki jogköre alapján gondoskodni arról, hogy a honvédséget csak »rendeltetésszerűen«, az ország külső fegyveres védelmére lehessen felhasználni.” Továbbá: „A honvédség működésének hozzáillesztése a kormány aktuális politikájához, s egyúttal az elnök-főparancsnok képviselte hosszú távú szempontok érvényesítése – ez a honvédség parancsnokának feladata.”

Anélkül, hogy a „problémát jogászkodó vagy hazafiaskodó ködbe burkolni” szándékoznánk, néhány megjegyzést szükséges a fentiekhez fűzni.

A honvédség alkalmazására vonatkozó döntés joga békeidőszakban kizárólag az Országgyűlést illeti meg (Alkotmány 19. § (3) j. pont). A honvédség parancsokának ezért más rendelkezést (sem a főparancsnokét, sem a kormányét) nem áll jogában végrehajtani.

Mielőtt a kérdés második részét elemeznénk, néhány gondolatot a honvédség parancsnoki intézményéről.

A Magyar Honvédség Parancsnoksága 1989 decemberében „született meg”, kizárólag „politikai” szempontok alapján. Létrehozását a honvédség új politikai vonaltól történő „függetlenítésének” szándéka, továbbá szövetségi „kötelezettség” indokolta. Ez utóbbi azáltal, hogy az Egyesített Fegyveres Erők Katonai Tanácsának tagja, beosztásban a vezérkari főnök fölött kellett hogy álljon. Ha a döntés a katonai racionalitás alapján történt volna, a honvédséget ma a vezérkar (és annak főnöke) vezetné. (Az utóbbi következtetés személyekre nem értelmezendő.)

A helyzetet a Honvédelmi Törvény módosítása „szentesítette” azzal, hogy a honvédség vezetésének jogával a honvédség parancsnokát ruházta fel. A Varsói Szerződés katonai szervezeteinek felszámolásával ezen parancsnoki intézmény végre megszabadult politikai jellegétől. Az elnöki és kormányzati politika „hozzáillesztésének” igényével Szabó Miklós a honvédség parancsnokát ismételten „politikai” szereppel kívánja felruházni.

Ez „fából vaskarika”, amelynek az alábbi következményei lehetnek:

– a honvédség parancsnoka „szabadon” mérlegelhetné, hogy az elnöki vagy a kormányzati rendelkezések közül melyiket milyen „mértékben” hajtsa végre;

– az elnök-főparancsnok és a honvédség parancsnoka együttesen vagy az utóbbi önállóan katonai hatalmi központot alkothatna (ami ugyebár ellentmondana a hatalommegosztás elvének);

– a honvédség parancsnoka – az elnöki intézkedéssel összevetve – bármikor felülbírálhatná a honvédelmi kormányzat rendelkezéseit (de az elnök-főparancsnokét is, mivel az békeidőszakra törvényileg nincs szabályozva);

– a honvédség parancsnoka ezúton ütközőponttá válhatna az elnök és a kormány között;

– a honvédség mindenkori parancsnokának személye és egyéni nézetei vagy érdekei dönthetnek el, hogy „elnökpárti” vagy „kormánypárti” befolyás érvényesüljön a honvédségben.

A problémafelvetés kissé „sarkított”, de Szabó Miklós elképzelései a fenti „változatok” lehetőségeit magukban hordozzák.

A hatalommegosztás garanciái bizonyára nem ezen az úton érhetők el.

A Magyar Honvédségről – állapotából következően – aligha tételezhető fel, hogy kibújjon „a politikai ellenőrzés alól”, és „önálló politikai központtá” váljék, vagy „segítségével” valamely politikai erő „akaratát akár erőszakkal” kényszerítse rá a társadalomra.

Szabó Miklós felvetése ugyanakkor arra utal, hogy társadalmunk jelenlegi közhangulata alkalmas arra, hogy felidézze a fegyveres erő hatalommá válásának veszélyérzetét. Ennek ellensúlyozására kizárólag az alkotmány és a törvények betartása szolgálhat. A törvények szabad értelmezése, a katonai vezetői jogkör politikai ítélőbírává szélesítése ellenkező hatást, hatalom-összpontosítást vagy anarchiát eredményezhet.

Ugyanakkor jogos igény lehet az alkotmányos és törvényi garanciák megerősítése. E célból megfontolható lenne olyan „független” testület létrehozása, amelynek feladata volna a fegyveres erők törvényes működésének felügyelete. (Erre van példa az egyik szomszéd országban.)

Ezen testület szervezeti formáját tekintve elképzelhető mint „a köztársaság honvédelmi megbízottja” intézmény. Feladatkörébe tartozhatna: a honvédség és a határőrség felhasználásának, működésének és állapotának felügyelete, a törvények és jogszabályok érvényesülésének és más, a honvédelem alapvető érdekeit szolgáló területek figyelemmel kísérése.

Az intézmény élén mindenkor egy, a honvédelmi politikában, a stratégiában és a hadtudományban járatos, a honvédséget és a honvédelmi irányítást jól ismerő, tábornoki rangban lévő „pártsemleges” személy állhatna. Tagjait a parlamenti pártok egy-egy katonai szakértője és egy alkotmányjogász alkothatná.

Kinevezésük a köztársasági elnök hatáskörébe tartozna, az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának javaslata alapján. Munkájukról az Országgyűlésnek (Honvédelmi Bizottságnak) lennének kötelesek beszámolni.

Kondor Lajos

vezérőrnagy

* „A XIX. század uralkodó eszméi…” XI. fejezet

• Vita