Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Birkás Ákos két vagy három különálló és mégis illeszkedő táblából álló képeinek egyetlen motívuma a téglalapba foglalt elliptoid.

A vastagon, szálasan és keményen festett, ám a mozgásból eredő formából fakadóan mégis „lágynak” tetsző munkák arról tanúskodnak, hogy Birkás a nyolcvanas évek közepén-végén a bizonytalan teremtésben és a teremtő bizonytalanságban dialektikus és gazdag formát talált. A négyszögbe foglalt kerek motívum már eleve számtalan jelentéssel bír: együtt és külön-külön világmodellek „topográfiai” keretei, Kazimir Malevics vagy Iván Kljun óta pedig a vizualizált metafizika jelképe.

A forma Birkás számára nyilván mindezt magával viszi, de valamivel többet is: a fej – mert hiszen a nagy, sötét oválisok fejek, pontosabb arcok – mint szimbólum a jelentések özönét hordozza.

Birkás érzékenysége a metafizika és a hermetikus fogalmazás iránt a szimmetriához való ragaszkodásában mindig is megnyilatkozott, hiszen a tükörszimmetria, mely a látszat szintjén dialektikus, lényegét tekintve abszolút metafizikai, korábbi munkáinak is alkotóeleme volt, s annak ellenére, hogy most a táblák aranymetszés szerinti rendezettsége „megzavarja” a teljes oldal-megfelelés fegyelmét, a szigorú és egyszerű szerkesztettség – mintegy diktátumként, maximaként – most is jelen van.

A fej azonban továbbjuttatta a festőt, hiszen a forma révén a szellem szimbólumához érkezett. A fej, mely kettős értelemben is szférikus, Platón szerint az univerzumot, a mikrokozmoszt is természetesen magába foglaló egyetemesség jelképe; egyszerre az egység, a tökéletesség, a nap és az istenség. (Ám egyúttal trófea is: valakinek a győzelmét s valakinek a vereségét sugalló, jelvénnyé szikkadt tárgy.)

Birkás fejei kitöltetlenek, üresek. Biankó arc, blind face, facies rasa. Az arc, az ábrázat hiánya az ábrázoláson, a negativitás ebben a helyzetben kettős értelmű: mindenki arca (s akkor ezek az arctalan fejek annak a gesztusnak végső eredményei, mely gesztussal Birkás Ákos körülbelül tíz évvel ezelőtt összegyűjtötte és egymásra fényképezte Rembrandt önarcképeinek reprodukcióját, hogy megkapja az igazi, a valódi Rembrandtot egy különös átlagolás révén), vagy ellenkezőleg, az egyetlen, ám megfoghatatlan és soha meg nem ismerhető arc, a lényeg, melyhez csak Mózes és talán Szent Pál fért közel.

A két vagy három részből álló képek tagoltságukkal és az aranymetszésben is benne rejlő kettősséggel-hármassággal utalnak a dualitásra, s a trinitásra, valamint a rész és az egész viszonyára, egyúttal mintegy „összesimítják” a merev szimmetriát a másik, gazdagabb relációval, viszonyrendszerrel, az aranymetszéssel. A munkák vastag, szinte organikus festékrétegei, a szinte eksztatikus ecsetvonások a zárt, egyszersmind tágas jelentésű formával különös feszültséget keltenek, az anyag és a szellem dualitása megvalósulni látszik.

Szándékait kommentálva Birkás gyakran mondja, hogy képei a fej/arc áhítatos szimbolikáján túl téri és festészeti alapfogalmakat is vizualizálnak; a lent és fent, külső és belső fogalompárosok kapnak érzéki magyarázatot. Én ehhez hozzátenném: legalább ennyire fontos a virtuális mozgás dinamizmusa is, mely a nagy, két-három méteres vásznak belső formájából árad. Az oválisok megfestése láthatólag teljes fizikai, szinte eksztatikus azonosulást kíván, hiszen az ecset pontosan követi az ívet, megszakítás nélkül vezeti körbe-körbe önmagát a sűrűn, koncentrikusan sorjázó sávokon, vastag rétegekben rakva fel a festéket, többnyire a feketét egy világos, faktúráját nem jelző, vagyis azt jelentés nélkül hagyó felületen, a semleges síkon.

E munkák a Kiscelli Múzeum templomterében új jelentésréteggel gazdagodtak. Az üres, fekete fejek/arcok egy kisebb, semleges térben nézőjüket szinte dimenzióváltásra kényszerítik-kényszerítették: végtelenbe nyíló nyílásként, máskor fenyegető, megmerevedett, óriási maszk gyanánt sötétlettek – mint talán egyik első és eddig legjobban installált helyükön, a Knoll Galériában öt évvel ezelőtt. Most azonban ikonokként függenek és jelölik meg önmagukat, saját terüket, és sugallanak valamit a kimondhatatlanról.

• Kultúra