révész

Nyomtatóbarát változat

Nemzeti értékeink nehezen fogják túlélni a nemzeti értékeink iránt elkötelezett kultuszkáderek uralmát. A magyar zeneművészet kiváltképp.

A magyar hangfelvételeket megmentették attól, hogy a világ egyik legnagyobb cégén keresztül szétterítsék őket a világpiacon, s az egyik legkitűnőbb magyar orgonistát rávették arra, hogy azzal a két kezével, amely az orgonán nemzeti érték, szétrombolja a nemzeti hanglemezkiadást. Elválasztották egymástól a hanglemezkiadót és hangarchívumát, melyek együtt képviselnek nemzeti értéket, s egymás nélkül életképtelenek.

Az elmúlt évtizedek magyar zenei életének (és hanglemezkiadásának) egyik főszereplőjét, a Liszt Ferenc Kamarazenekart megfosztották hazai működési feltételeitől (megtakarítván ezzel kb. harmadannyi pénzt, mint amennyit az Atillára ráköltöttek), a kamarazenekart Szolnok önkormányzata és egy japán hanglemezkiadó mentette meg a magyar közönség számára.

A Nemzeti Filharmóniát mint pártállami képződményt, mely a belelapátolt pénzt mindenekelőtt saját önmozgásának fenntartására fordította, úgy alakították át, hogy kisöpörték belőle az összes előadóművészt, akiknek létbiztonságot nyújtott, s benne hagyták valamennyi adminisztrátort és az egész parazita apparátust. Ezzel szemben egyik évről a másikra az ötödére csökkentették a húszezer zenész érdekvédelmét ellátó s a magyar zenét az UNESCO-ban képviselő Magyar Zenei Tanács támogatását, s a tanács kevesebb pénzt kapott, mint amennyivel a lakbérüket felemelte az az alapítvány, amelynek a kormány a Vigadót átadta. A Magyar Rádióban a komolyzenei szakképzettséggel rendelkező zenei főszerkesztő helyére beültették a dzsesszzenészek rémét, aki rögtön nyugdíjazta azt a szerkesztőnőt, aki kiváltképp sokat tett azért, hogy a mai magyar szerzők és a magyar zenetörténet rejtett értékei több helyet kapjanak a rádió műsorában. Az a rádiós főosztályvezető, aki 1991-ben egyszerre akarta nyugdíjazni a rádió legnevesebb komolyzenei szerkesztőit (erre most – némi késéssel – sor kerülhet), jelenleg a kultuszminisztérium zenei osztályát vezeti.

A kultuszminisztériumból – legalábbis közvetlenül – nem lehet a korosabb rádiós szerkesztőket félrepöckölni. Ellenben lehet magát Lamberto Gardellit, akinek a magyar zenei élet igen sokat köszönhet, aki évtizedekig szinte az egyetlen külföldi világsztár volt, aki magyar lemezfelvételeket készített, aki a lemezein és koncertjein számos magyar művészt emelt fel a nemzetközi zenei köztudatban, és aki négy évtizede otthon van Budapesten. Negyvennégy évvel azután, hogy Otto Klemperert kiutálták az Operaházból, ismét a legjobbak egyike vehette volna át az Operaház zenei vezetését. De nem veheti, és ennek egyetlen oka van: a minisztérium úgy véli, hogy ehhez öreg. Az Operaház igazgatója és a zenészek, akik évadról évadra megcsinálnak egy-egy bemutatót Gardellivel, nem vélik úgy, de a minisztérium úgy véli. Gardelli és ez a minisztérium – valóban nem méltók egymáshoz. Nem illenek össze. Vagy az egyik, vagy a másik. Vagy a nemzeti pártok, vagy a nemzeti értékek. Ez a kérdés, válasszatok!

• Néző-pont