Kukorelly Endre

Nyomtatóbarát változat

Du seiest so allein in der schönen Welt
Behauptest du mir immer, Geliebter! das
Weisst aber du nicht…

Nem, ő el fog menni innen. Előrehajol, a szék
karfájának támaszkodik, megfeketedett
a huzat, fölfeslett, kilátszik az afrik meg
a faváz, belekapaszkodik a székbe,
nekidől, a szél odébbcsúszik, beleakad
valamibe, ezek nem hagyják abba, így marad,
mint a kád szélére száradt szappanhab, soha
nem hagyják abba, ez a szag, ezek a hangok,
a vastag piszokcsík az eladónők köpenyén, elöl,

ahol nekidőlnek a pultnak, a zöld csempéhez
odaragadt zsiradék, így marad, és ő
tudja, hogy el kell innen mennie, de az
elhatározás úgy akad fenn rajta, mint egy
leszúrt cölöpön valami vízbefulladt, föl-
puffadt állat, lebeg, elmerül és felbukik,
billeg, mintha kétfelé vágta volna a cölöp,
mintha kettéfűrészelné, mert amit elhatároz,
azt nem választja ki, nem ő az, amit ő

határoz el, csak szorong és viszolyog, és micsoda
ijedt, gőgös pofával, vagy csak finomkodva
tapogatja, de nem dönti el, és így csúszik
ez az egész, zuhan, zuhog egyenesen a
pokolba, pörög, forog visszafoghatatlanul,
mint akit felzabáltak, és most kiürítik,
egy jócskán túlérett sárgabarack, ahogy
rövid zuhanás után nagy csattanással
loccsan széjjel az odaterített vajfehér lepedőn.

• Vers