Juhász József

Nyomtatóbarát változat

Karadzics boszniai szerb vezér ugyan a belgrádi „különítmény” (Milosevics, Csoszics, Bulatovics) nyomására mondotta ki az igent a genfi megállapodásra, de ez mégis azt jelentheti, hogy ezúttal először sikerül olyan rendezési formulát találni, amely mindhárom harcoló fél számára minimumként elfogadható. A horvátok és a bosnyákok beleegyezése, ha nem is mentes a taktikázástól, nem meglepő. Annál több talányt rejt a szerb álláspont megváltozása.

Félelem a beavatkozástól


Milosevics most feltehetően úgy látta, hogy végképp átlépnék a külvilág tűréshatárát, ha megtorpedóznák a beavatkozás előtti utolsó esélyként aposztrofált genfi konferenciát. Több jel is arra vall, hogy a nemzetközi közösség mindinkább felfogja: végképp elveszítheti hitelét, ha továbbra is eltűri döntései semmibevételét. Ráadásul az önhatalmú iszlám beavatkozást egyre nehezebb lesz elhárítani, különösen az Irak elleni újabb támadások után, hacsak a Nyugat nem akar egyszerre „több fronton” is szembekerülni az iszlám világgal. A szerdán hivatalba lépő új amerikai elnök, Clinton többször is igen keményen nyilatkozott a boszniai szerb politikáról. Belgrádnak tehát időre van szüksége, hogy igazodjék az új körülményekhez, és minél tovább halogassa a beavatkozásról szóló döntéseket.

Igaz, a szárazföldi egységek tömeges bevetését a Nyugat változatlanul – és érthetően – elveti, de lehetséges egy olyan kombináció, amit Szerbia aligha vállalhat. Ez egyrészt a korlátozott légiháború, másrészt pedig a bosnyákok felfegyverzésének mind gyakrabban emlegetett lehetősége. Ez feloldaná a nyugati katonai dilemmákat, hiszen a bosnyákok olyan több százezres, harcra kész és helyismerettel bíró tömegerőt jelentenek, akik megfelelő technikai támogatással (fegyverszállítás + külső légitámogatás), de nyugati szárazföldi erők nélkül is megállíthatnák a szerb hadigépezetet. Milosevicsék elemi érdeke tehát, hogy ilyen döntés ne szülessen.

Milosevics, a nagy taktikus


Mindazonáltal az sem zárható ki, hogy a szerb elnök „mérsékelt”, közvetítői fellépése nem pusztán időhúzó taktika. Pontosabban: inkább a nagyszerb célok hosszabb távú átütemezését jelenti. Végül is neki sem érdeke, hogy bábjai a fejére nőjenek, vagy hogy Szerbia a határokon túli radikális szerbek túszává váljon. Érdemes itt felidézni, milyen szerepet játszott az egy évvel ezelőtti horvátországi tűzszünetben Milosevics, aki eddig rendre ügyes taktikusnak bizonyult, tavaly a krajinai szélsőségesek ellenére, sőt, vezérük, Babics elcsapásával fogadott el egy olyan béketervet, amely ellentmondott eredeti céljainak – de gyakorlatilag ENSZ-jóváhagyással fagyasztotta be a szerb jelenlétet, mintegy „jobb időkre” halasztva el a horvátországi hódítások elismertetésének ügyét. Valami hasonló számítás valószínűsíthető Bosznia kapcsán is. A genfi béketerv tényleg lehetőséget nyújt a tartós rendezésre, de a szerb fél aligha ezért fogadta el. Inkább azért, mert kizárja ugyan a boszniai szerb állam lehetőségét, de egyúttal lemond az egységes köztársaság koncepciójáról is, és mintegy nemzetközi garanciákkal létrehozná azokat a közigazgatási-politikai egységeket (a tartományokat), amelyek valamikor később, a szerbség úgymond „nemzetközileg elismert államalkotói státusára” hivatkozva újra megpróbálkozhatnának a szecesszióval.

Ez a taktika a jövőre nézve nem túl biztató, de most megállíthatná a háborút, éppúgy, mint tavaly Horvátországban. S most ez a legfontosabb. Azután pedig? Azután folytatódnának a végeláthatatlan viták az alkotmány részleteiről, a tartományok határairól. Igaz, a háború kiújulásának (vagy délre, Koszovó felé fordulásának) veszélye továbbra is állandóan fenyegetne, de újrakezdeni mégiscsak nehezebb lenne a végcélját tekintve éppen megbukott háborút. Ebben az értelemben a taktikázásból egyszer talán az igazi kibontakozás is megszülethet.

• Külföld