Babus Endre

Nyomtatóbarát változat

Nehéz pillanat ez nekem. Mazochista vállalkozás. Idejön most egy a hivatalos sajtóban kenyerét kereső tudósító, hogy tiszteletét fejezze ki annak a lapnak, amely hét év óta tudósít arról, amiről a pártállam lapjai és annak munkatársai hallgatnak. Amely nem fogadta el az udvari sajtóra kényszerített szerepet: olyannak mutatni be az országot, amilyennek a mindenkori hatalom látni óhajtotta.

Van-e joga üdvözölni a hivatalos sajtó egyik alkalmazottjának a szamizdatot, amikor az elmúlt rideg évek alatt, a rendőrségi zaklatások idején az első nyilvánosságtól nyílt szolidaritást a szamizdat talán soha nem kapott? Vajon szoríthat-e nyugodt szívvel kezet a földalatti sajtó szerkesztőivel egy hírlapíró, aki egy olyan újságíró-szövetség tagja, amely mind a mai napig kirekeszti soraiból azokat, akik nem főhatóságok engedélye, hivatalos sajtóbárca alapján csinálnak lapot, hanem elidegeníthetetlen állampolgári jogon?

Kemény kérdések ezek. Szembe kell nézni velük. Aligha lehet mentség mindenre, hogy a belső emigránsok földjén, Közép-Kelet-Európában vagyunk. Mert vajon áltathatjuk-e magunkat azzal, hogy a kettészakadt sajtót mindvégig összefűzték titkos, belső kapcsolatok? Nem, ez azt hiszem aligha volna igaz. A hatalomnak hosszú időn át sikerült kriminalizálnia a független sajtót. Ami persze nem volt nehéz. A magyar jog éppen ötven esztendeje törölte az 1848-as sajtótörvény legfontosabb tételét: „gondolatát sajtó útján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti.” Helyébe pedig egy hasonlóan világos szabály lépett: sajtótermékek engedély nélküli előállítása, terjesztése 1 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Ezzel a sajtószabadság eszméje Magyarországon a devianciák világába szorult.

A ’80-as évek elején azonban zavarba ejtő dolgok történtek. Magabiztosan színre lép a független sajtó. A Beszélő már az első oldalon közli címmel, telefonszámmal a szerkesztők névsorát. S nem az volt a hatalmat meghökkentő egyetlen szerkesztőségi gesztus. A lap 1987-ben bejelenti: nem fizeti tovább a független sajtóra kivetett szabálysértési bírságnak nevezett rendőri sarcot. A hatóságok – ismét meghátrálásra kényszerülnek. A hatalom nem vállalja, hogy a sajtószabadság gyakorlásáért börtönbe csukja a szerkesztőket. S ez nem véletlen. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 19. pontja mindenkinek megadja a jogot gondolatai szabad terjesztésére. S ez – „bármilyen sajnálatos” – itthon is érvényes. Magyarország – mint tudjuk – 1976-ban ratifikálta az egyezségokmányt. A Beszélő és a többi szamizdatlap új magatartási mintát alakít ki tehát a magyar sajtóban, még ha ezt sok állami szerkesztőségben nem is akarják észrevenni.

Ezeken a helyeken az újságírók fizetését a legutóbbi hónapokig a pártfunkcionáriusokéhoz viszonyították, miként feladatukat is. Az újságíró-iskolát agitátor- és propagandaképzőnek szánták és szánják. Nem is olyan régen még volt szerencsém olyan lapnál dolgozni, ahol a főszerkesztő a magánleveleket is felbontotta. A szerkesztőségek gyakran zárt helyiségekben őrzött másológépeit rendszeresen ellenőrizte a rendőrség, s helyenként egy-egy buzgó szerkesztőségi alkalmazott is. Az újságíró-szövetség élére a pártközpont jelölte ki a vezetőket, s nincs szerencsém ismerni párton kívüli főszerkesztőt sem.

Ilyen viszonyok között nem volt nehéz margóra szorítani a független sajtót. A szamizdat többnyire be sem került a szerkesztőségekbe. Igen sok újságíró kezébe a legutóbbi hónapokig nem jutott el sem a Beszélő, sem a Hírmondó. Nem véletlenül. Kellemetlen olvasmány volt. Tavaly nyártól azonban változni kezdett a helyzet. A Beszélő kitört a szabadgondolkodás gettójából. A Társadalmi Szerződés vakmerő politikai követelése – ”Kádárnak mennie kell” – és az azt követő, kiegyezésre, kompromisszum-leverésre épülő, hideg fejjel megírt társadalmi program a közgondolkodás áramlatába szinte egyszeriben bekapcsolta a szamizdatot. Azóta a Beszélőt egész sor kérdésben igazolta az idő. A pártfőtitkár távozott. A parlament múlt hónapban elfogadott politikai programjában nem nehéz felfedezni a Társadalmi Szerződés jogállami berendezkedést sürgető alapgondolatait. Patetikusan akár azt is kérdezhetném, elérhet-e többet ennél egy szerkesztőségi műhely, uraim?

Ehelyett – tárgyszerűen – csak annyit: ha majd a sajtótörténet az 1980-as évekből politikai publicisztika után kutat, a közel kétezer hivatalos lap helyett, jószerint csak a szamizdatban találja majd meg azt. Ez a fájdalmas igazság. Ezért kell némi mazochizmus részemről köszönteni a 25. jubileumi Beszélőt.

• Beszélő-est a Jurta Színházban