Forgács Pál

Nyomtatóbarát változat

Makkai persze nem annyira elfogult, mint a fentnevezett, egzisztenciájukban érintett urak – ő az egész szakszervezeti mozgalmat leprázza, odáig menve, hogy kibontakozott szakszervezeti pluralizmusunkat már-már jelenünk „szégyenfoltjának” merészeli nevezni.

„A rendszerváltás szülöttei, az újonnan alakult ún. független vagy szabad szakszervezetek…” kezdi egyik mondatát. Ez a függetlenségünket kétségbevonó „ún.” éppenséggel a Dózsa György úti Nagy Ház szótárába való; ami pedig azt illeti, hogy a rendszerváltás szülöttei lennénk… nos, ha már szülés, hát inkább a mi szülöttünk (a miénk is) az ún. rendszerváltás. Pontosan három éve, 1988 májusában, még Kádár pártfőtitkársága alatt és átkai közepette alakult meg az első független szakszervezet, mint az önszerveződés, azaz a demokrácia egyik első, független csírája.

A kissé nehezen követhető gondolatmenetű cikkben szó esik a szakszervezeteknek a pártok közötti lavírozásáról, sőt ide-oda dörgölődzéséről, a támogatás reményében. Nos, aki a demokratikus rendszerek szakszervezeti kérdéseiben kicsit is tájékozott, tudja, hogy nem a szakszervezeteknek van a pártok támogatására szükségük, hanem megfordítva. Ez egyirányú utca! A pártoknak van szükségük a szakszervezeti tagság támogatására (amely tagság még alacsony szervezettség esetén is többszöröse a pártokénak), és szavazataikért versengve igyekeznek kedvükben járni.

A magyar demokrácia sajnos még nem működik üzemszerűen, így a független szakszervezetek és a munkástanácsok (bizonyos fokig végső kétségbeesésükben) fordultak a parlamenti képviselőkhöz, hogy teremtsék meg azokat a jogi feltételeket, amelyek révén a munkavállalók végre szabadon szervezkedhetnek.

Látszat és valóság

Makkai szerint csak a szakszervezetek közötti vita a realitás; „a munkavállalók érdekképviselete átcsúszott a látszat birodalmába, a szolidaritással együtt.” Ez az állítás bizony jókora tájékozatlanságra vall. A Beszélő olvasói közül nyilván sokan jártak kinn május elsején a Népligetben, az aktivistáink emberfeletti munkájával és lelkesedésével megszervezett majálison. Elég volt hömpölyögni a száz-százötvenezernyi ünneplő munkásközönséggel, részt venni a szabadtéri munkásgyűlésen, látni az emberek szemét, amikor a Marseillaise felcsendült, belehallgatni az Érdekvédelmi Fórum, a Nyugdíjas Fórum, az Ifjúsági Fórum, a Zöld Fórum vitáiba; belelapozni a Liga sátrainál a kiadványokba – privatizáció témájától az üdülésig –, a nemzetközi részleg kézikönyvébe, a Liga Akadémia segédkönyveibe, fölkeresni a tagszakszervezeteket vagy a nagyobb üzemi szakszervezetek sátrait – hogy lássa az ember, milyen szerteágazó és valóságos munka folyik szervezeteinkben, hogy kétszáz szervezetünk, százhetvenezer tagunk nemcsak papíron létezik.

Bármennyi jobb sorsra érdemes energiát vonnak is el a viták, az erő java igenis a tényleges érdekvédelemre, a makroszintű és a munkahelyi érdekérvényesítésre megy; a semmiből építettünk fel egy kisebbségi, de jó minőségű, országos szervezetet, neveltük ki saját kádereinket, ébresztettük föl a szolidaritás elfeledett érzését. Csakhogy ezeknek a kevésbé botrány- és szenzációszagú ténykedéseknek nincs akkora sajtója. Épp fordítottja igaz annak, amit Makkai ír: az érdekvédelem a realitás, a belviszály a látszat.

Vissza az eredetihez

Jómagam, annyi rossz tapasztalat, hitszegés és álnokság után se a MSZOSZ-t – még kevésbé annak tagságát – tekintem fő ellenfelemnek. Nem azért jöttünk létre, hogy a létezőt szétverjük, hanem hogy monopóliumát megtörjük, hogy a szervezkedő, autonóm munkavállaló méltóságát újjáteremtsük, a szakszervezeti eszme hitelét visszaadjuk. Az ellenfél pedig: a jogainkat kétségbe vonó munkáltató – hívják bar államnak vagy vállalkozónak, egyremegy.

És bedobja Makkai az elmaradhatatlan zsurnalisztikái fordulatot: a „marakodás a koncon” nevezetűt. Hadd írjam le – nem először –: a „marakodás” szó már csak azért is pontatlan, mert itt a fiatalabbik testvér jogos jussáról van szó, amiből ki szeretnék semmizni, vagy morzsákkal kiszúrni a szemét. Boldogok lennénk, ha ez a téma másfél éve tartó huzavona után végre lekerülne a napirendről. Elegáns gesztus volna nagyvonalúan lemondani a közös örökségről – de nincs hozzá jogunk! Tagságunk nem hatalmazott föl rá, hogy megalázó, kisemmiző megállapodást írjunk alá. A pénz nem székházat és titkárnőt jelent – mint egyesek gondolják; nem is hatalmat és befolyást, mint Makkai véli –, hanem a szolidaritási akciók, sztrájkok, a modern szakszervezeti szolgáltatások feltételét. Pénz nélkül a szolidaritás szép szó csupán.

A tisztázás eszköze pedig, szerintünk, az esélyegyenlőség alapján megrendezendő szakszervezetek közötti választás. Amelyen nem mindenáron „győzni” akarunk, hanem végre tiszta helyzetet teremteni. Partnerünk retteg tőle, úgy érzi, ha mindenki újra a startvonalról indul, akkor oda az utcahossznyi előny, így jött létre az a patthelyzet, amely a képviselőkhöz írt levél megírására kényszerített bennünket.

Bízom benne, hogy végül megbirkózunk ellenfeleinkkel. Ha Isten adja, a barátainkkal is.

• Vita