Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Nem tudom eldönteni, jó vagy rossz konstellációban rendeződött-e meg a Fiedler–Zaránd család kiállítása most a Legújabbkori Történeti Múzeumban; most, amikor a fényképezés iránti érdeklődés valamikori fölhabzásának utolsó buborékjai is elpattantak, akkor, amikor a fotó, mármint a képzőművészek kezén-kezében működő fotó reputációja gyökeresen megváltozott a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján megteremtődött helyzethez képest. Mert bár az említett család három generációja tagjainak képei klasszikus értelemben vett fényképek, s mint ilyeneknek nincs sok közük a konceptuális vagy akciót dokumentáló, vagy egyszerűen csak képzőművészeti indíttatású munkákhoz, a kiállítás-mint-művészeti esemény-mint-kiállítás hisztérikus várakozásában és várakoztatásában, mely a tíz-tizenöt évvel ezelőtti helyzetre oly jellemző volt, ez a színtiszta fényképkiállítás egészen bizonyosan más hangsúlyokat kapott és adott volna. Akkor, a felfedezésnek, a fotó- és képzőművészet-történeti analógiák megtalálásának idején, a fotószerűségnek és festményszerűségnek, a dokumentumlét objektivitása mögött felfedezhető gesztusok metafizikájának és az akcionizmus, az individuál mitológia, a művészeti szerep (el)játszásába beledermedt mozdulatoknak egybevágásairól, párhuzamairól, azonosságairól beszélve szinte mindenki eufóriába esett, mondván: fotó és művészet egyenlő és ugyanaz, vagy patetikusabban és avétosabb fogalmazva, ars una, species mille. A new wave azonban felszárította az eufória utolsó páracseppjét is, s a nyolcvanas évek közepére a fotózás, (a fényképművészet a színes, klipelt video árnyékában még hívei szemében is elérdektelenedett. Vagy legalábbis alapvetően módosult a szerepe: a pornó, a színpadiasság és a személyiségváltás művészetté emelésének eszköze lett, fölvéve a high-tech divatfotózás látásmódjának és szellemének jegyeit.

Ebben a tekintetben a szóban forgó kiállításnak nincsen, nem nagyon lehet tehát túlságosan nagy huzata; a felhajtóerő kifújt alóla. (Ami viszont alákúszhatott volna, a történelem, a történet átértelmezésének szándéka, egyszerűen és pontosan: a hatalom számára tegnap és ma is oly vonzónak meg fontosnak látszó csalás, nos, az nem fér a képekhez, mert azok – szerencsére – meghitt és józan kisszerűséggel személyesek, egyszersmind támadhatatlanul ideológiamentesek.)

Önérdekét, önértékét és önérvényét nézve azonban egészen más a helyzet. Fiedler János – a nagyapa, a valamikori hasbeszélő, világjáró porondművész –, idősebb Zaránd Gyula – az apa, a művész-iparos – és ifjabb Zaránd Gyula – a fiú, egyben unoka – az aktuálpatológiai konstellációtól, a művészet éppen feledhető állapotától, a művészeti ágak és műfajok időszerű vagy időszerűtlen identitászavaraitól függetlenül olyan (ismét csak régies kifejezéssel élve) műegészet tár elénk, amire – s most végképp mindegy a megjelenés formája, a műfaji skatulya – régen láttunk példát. A három nemzedék kiállítása ugyanis egyfelől lenyűgöző keresztmetszete, önfeledt és önkéntelen interpretációs gyakorlata a magyarországi történelem polgári, kispolgári és proletár vetületeinek a századfordulótól a hatvanas évekig; nagyvonalú bizonyítéka másfelől a stiláris újítások, felfedezések, gesztusok és mozdulatok személyességének, iskolán- és mesterenkívüliségének, annak, hogy mennyire függetlenek ezek az adott kortól, és mégis milyen erősen jelen vannak mintegy a korszellem autonóm jegyeiként, melyek rávetülnek minden érzékeny szellem tudatára, akarva-akaratlanul is. (Így lesz szinte teljesen természetessé a piktorialista fényképezés, az expresszív fotó vagy a bauhauslerszemlélet Pesten, anélkül hogy manifesztumokban kellene a képekhez ideológiákat hozzá virgácsolni.) Egy harmadik irányból nézve pedig a tárlatot, nem menekülhet a néző az otthonosság, a természetesség és valami egészen különös, vidám szeretet hatása alól, ami – elsősorban Fiedler János képei révén – meglepően és meghatóan erős feltárulkozási vágyban, ironikus és egyszerre szemérmes és szemérmetlen természetességben nyilatkozik meg.

Ami végeredményben – amúgy – e három művészt összeköti, az valóban az iróniára és a természetességre való hajlam, mely önmagában – a világot látva – már korántsem olyan természetes és magától értetődő.

• Kultúra