Wessely Anna

Nyomtatóbarát változat

Mint körülöttünk annyi minden más, lassan és észrevétlenül, de eredményében látványosan átalakult a kiállítás fogalma. Korábban úgy gondolhattuk, a kiállítás az a berendezett tér, ahol a régészek bemutatják, milyen volt egykor a világ; ahol államok hivalkodnak gazdagságukkal, iparukkal s mindenféle vívmányaikkal; ahol a múzeumok közszemlére teszik nemzedékek gyűjtőtevékenységének trófeáit, a kortárs művészek pedig a közönség elé tárják szakadatlan alkotótevékenységük egy hosszabb vagy rövidebb szakaszának legsikerültebb darabjait. Vagyis hogy a kiállítás pusztán bepillantást enged valamibe, ami különben is, tőle függetlenül is folyamatosan létezik vagy megtörténik. Sokféle kényszernek meghajolva s az újjal való próbálkozás kíváncsiságának is engedve a kiállítások alkalmi produkciókká alakultak – a turistaszezonra időzített múzeumi kiállítások afféle ünnepi játékokká, a kisebb egyéni bemutatók megrendezett előadásokká. S minél közelebbről veszi valaki szemügyre egy-egy kiállítás létrehozásának folyamatát a forgatókönyvírástól a szponzorok felhajtásán át a hagyományosan verniszázsnak nevezett premier koreográfiájáig, annál nyilvánvalóbbá válik ez az alkalmi, színházi jelleg, a műveknek a kiállítás teréhez és idejéhez kötöttsége, a látvány egyszerisége. A néhány évtizede még annyit emlegett fehér dobozbelső mint a mindent befogadó és egyneműsítő kiállítótér rémképe ma már kivételnek számít a drámai helyszínek között, még ha ezek nem is vetekedhetnek a Kiscelli Múzeum templomtere által kínált díszlettel.

Ha két átlagosan szerencsés vagy szerencsétlen fiatal magyar művész ma lehetőséget kap a bemutatkozásra, akkor nagyjából egy évig készül a produkcióra, s nem a meglévőből válogat – hiszen ha műterem nincs, akkor nincs se folyamatos munka, se raktárkészlet. Deli Ágnes és Bánföldi Zoltán felmérte és berendezte ezt a teret: a színpadon szobrok állnak, két díszletelem mintegy a zsinórpadlásról ereszkedik le, a színfalakat fotóemulzióval impregnált kárpitok alkotják. Csakhogy itt már kifordul magából a színházi világ: a hallgatag és mozdulatlan „szereplőket„ beszédes, mesélő, beszélgető képek veszik körül. Bánföldi Zoltán ezeknek a vászonra felvitt fényképeknek, ahol az ecsetnyomok az emulziós alapozás rétegéhez tartoznak s kiszámíthatatlan egyenetlenségükkel avatkoznak be a fényképnagyítás mechanikus folyamatába, A dolgoknak nevet adni címet adta. Mert ha megvan a név, ha dolgokká állnak össze a fehér és szürke foltok, akkor megnyílik a száj, felsír a kisbaba, nevet a feleség, fecseg a trónra ültetett kislány, megelevenedik a kútszobor s üresen kong az elhagyott börtön. A képek visszakérdeznek vagy válaszolnak, ha a figyelmes szemlélő megsejtette a nevüket. Ha ez nem sikerült, még kalandosabb mesék várják, amelyeket már maga talál ki a napfényben feloldódó diadalívről vagy a kapálózó újszülöttet fenyegető sötét szögletes tárgyakról.

Ennek az előadásnak a főszereplője számomra a színpadon jobbra hátul álló alak, az Ember szobra.

Áll az Ember, a két lendületes ívű vaslemez közé gyömöszölt szánalmas habszivacs matrac. Tiszta fehérbe öltözötten feszít, mintha eltagadhatná, hogy tartását, egyenességét, nyíltságát nem magának köszönheti. Sokszorosan kétértelmű lény: nem tudni, melyik az eleje, melyik a háta. Az egyik oldalról nézve sebezhetően homorú, a másikról elzárkózó domború felületet mutat. A nehézkedésből és a szorongatottságból, a súlyos, merev fémből és a plasztikus forma végérvényességét nem ismerő, bambán rugalmas szivacsból teremtett képtelen szimbiózis parancsoló jelenléte megdöbbentő. A szobrászatot megcsúfoló módon épül fel, megvetéssel utasítja el a megformált anyagot gyönyörködve tapogató ujjak kívánságát, és mégis az igazi szobor sűrített-feszített, intenzív valóságosságával uralja önmaga terét. A formálható, mert ellenálló anyagból készített elem csak tok, keret, üreges talp. A csak szabdalható, de nem formálható habszivacs – a fullasztó szintetikus csapdába zárt semmi – hordozza  a tömör, zárt formát pusztán azáltal, hogy ki van szolgáltatva a vasabroncs kényszerítő erejének, mely formába szorítja, felmagasítja, szobrászati létre ítéli. A talán ésszerű, de mégiscsak kíméletlenül merev rendnek, és a mégoly lehetetlen körülmények közt is élni akaró életnek szinte a paródiáig élezett együtteséből létrejött esztétikai forma határozottsága egyszerre vall az erőről és a magatehetetlenségről. Időtlen mozdulatlanságot mímel, miközben szakadatlan feszültségek keringenek benne.

A szivacsalak tettetett könnyedségét saját öltözete vonja kétségbe: fehér huzat burkolja elégikus kommentárként a pólyától a nászágyon át a matrac-sírba futó élet végességéről és az egyéneken átívelő, közönyös folytonosságáról, avagy a tiszta lappal kezdett egyéni életről, amely kissé meggyűrődött ugyan, de nem került fel rá semmi, ami olvasásra és emlékezésre érdemes.

• A képek üzenete