Babiczky Tibor

Nyomtatóbarát változat

Dzsennit mindenki ismeri. Ott ül egy kövön.
„Hej, sátrat szedett és elment tőlem az öröm.”
„Nincsen helyem a házban, nincsen az udvaron,
kertünk felveri a dudva, házunk csupa rom.”

„Az erőt én nem ismerem, csak sziszegő
hangokat, inas kezet.”  „Dzsenni, jöjj elő!”
Zene kavarog. Színes ingek. Könnyű nyárelő.
„A küszöbünk csupa vér.” A padlón agyvelő.

         „Átkozott az apa, hétszerte az anya,
         Ki egyetlenegy lányát a bálba bocsássa.”
         „Este elbocsássa, reggelig nem lássa,
         reggel hét órakor halva viszik haza.”

Villogó kék fények. A hangok. Fehér ruhák.
„Mintha az ég sikoltva ránk dobta volna magát.”
Egy törött ajtópánt. Üvegszilánkok a földön.
Leszakadt karóra. Lehull a nap. A hold följön.

Szeme helyén kráterek. Furcsa bánattal tele,
mint az ismeretlen ember halottasmenete.
„Nem csukódik többé a holtak szeme le.”
Egy lány rohan az erdőn. Egy árny rohan vele.

         „Átkozott az apa, hétszerte az anya,
         Ki egyetlenegy lányát a bálba bocsássa.”
         „Este elbocsássa, reggelig nem lássa,
         reggel hét órakor halva viszik haza.”

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges