Bóc Imre

Nyomtatóbarát változat

Az EU-val kötött társulási egyezmény életbelépésével persze a mi számunkra is a közösség direktívái a mérvadóak. Az áruk – így a magyar exportáruk – szabad áramlásának egyik követelménye, hogy átvegyük az EU minőségbiztosítási rendszerét. Ennek megfelelően kell összhangba hoznunk jogrendszerünket, előírásainkat a közösségével. Ez ugyan önmagában még nem biztosítja, ám elősegítheti, hogy vállalataink a külföldi piacokon is versenyképes termékeket állítsanak elő.

ISO nélkül nincs EN!

Ami a jogrendszerünket illeti, a legfontosabb a szabályozott és szabályozatlan területek pontos elhatárolása. Az EU egy-egy termékre – ha ez szükséges – pontosan előír egyes követelményeket, ezek az úgynevezett direktívák. Ám ilyen „beavatkozás” a termelésbe csakis közérdekből történhet, vagyis ha az élet, az egészség, a vagyon, a környezet védelme megköveteli. Például villamossági termékeknél, biztonsági követelményeket írnak elő, egy televízió nem lobbanhat lángra. Arra viszont már nincs előírás, hogy milyen legyen a képfelbontása. A példából is látható, hogy a központi beavatkozás, azaz a jogi előírás a minőségre nem vonatkozhat. A piacgazdaságokban ugyanis a minőséget piaci kategóriának tekintik, amit a gyártó szabadon határozhat meg. A termék egyes fontosabb paramétereit viszont közölni kell a vevővel, mint például egy elektromos háztartási készülék zajszintjét, fajlagos áramfogyasztását. Nálunk ezzel szemben nincsen pontosan elhatárolva a jogilag szabályozott terület a nem szabályozottól. Ezért születhetett meg az oly sok vihart kiváltott „Kermi-rendelet”, mely az áruk határátlépését minőségi tanúsítványhoz köti, miközben nincs jogszabály arra, hogy mi a megfelelő minőség. A szerencsétlen importőr sokszor nem is tudja, hogy termékei milyen követelményeket kell, hogy kielégítsenek. Így hát nem egészen ok nélkül tiltakoztak a külföldi szállítók ez ellen a rendelet ellen.

EK-társult tagságunkból adódik, hogy gyárainkban – ahol ez még nem történt meg – sürgősen bevezessék a nemzetközi ISO-szabványoknak megfelelő minőségbiztosítási rendszert. Ehhez ugyan semmiféle jogszabályra nincs szükség, hiányában viszont nem tehető fel az árukra az EN-jel, amely tanúsítja, hogy az áru megfelel a Közös Piac direktíváiban megfogalmazott követelményeknek. Ezt a gyári minőségbiztosítás ellenőrzi, kötelező biztonsági előírások esetén külső, ezzel megbízott intézet is. E jel hiányában ugyanis a terméket nem lehet exportálni, nem azért, mert tiltják, hanem mert a vevő nem veszi meg.

A MEEI oké!

Az EN-jelhez többlépcsős rendszerrel lehet eljutni. A vevő akkor fogadja el, ha mind a gyártás, mind a termék minőségbiztosítását megszervezték. Ez a gyártó vállalat dolga, míg az ellenőrzéssel megbízott intézeté annak igazolása, hogy a gyártó rendszere működőképes. A rendszer önmagában még nem biztosít megfelelő minőséget, csak azt, hogy a gyártó képes ellenőrizni, figyelemmel kísérni termékei minőségalakulását. Magát a minőséget a vevővel kötött szerződésben határozzák meg, ez megállapodás tárgya. A gyártó az EN-jelet saját felelősségére tünteti fel. Ha a direktívák határoznak meg kötelező biztonsági követelményeket, úgy ezek ellenőrzését a vevő egy nemzetközileg elfogadott intézet igazolásához kötheti. Ilyen Brüsszelben is bejegyzett intézet nálunk például a Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet (MEEI).

A rendszer működéséhez tehát többrétű intézményi rendszert kell létrehozni, ami részben állami feladat is:

– olyan akkreditáló intézményt, mely a vizsgáló intézetek alkalmasságát tanúsítja,

– olyan akkreditált intézeteket, melyek a gyárban bevezetett minőségbiztosítási rendszer sikeres és megbízható működését tanúsítják,

– olyan akkreditált intézeteket, melyek a termékek törvényben, direktívában meghatározott biztonsági követelményeit ellenőrzik.

Magyar vásárlónak magyar árut!

Mindehhez társul, hogy Magyarországon 1994. január 1-jétől hatályba lépett a termékfelelősségi törvény, mely a gyártót a termék hibája miatt bekövetkező anyagi és nem anyagi károk megtérítésére kötelezi. Ha ezek után valaki azt mondaná, hogy mindez jelen gazdasági helyzetünkben képtelenség, az téved. Ugyanis ezeknek a követelményeknek a többsége – legalábbis az exportban – már régóta érvényesül, különben nem tudnánk a fejlett országokba exportálni. Exportnál már régen felelősséget kellett vállalni a hibák okozta károkért, „csak” a belföldi vásárló volt kiszolgáltatott helyzetben. A régi „szocialista” gyakorlat, mikor is más minőséget gyártottak exportra és mást belföldre, semmivel sem volt igazolható, ezért csak örömmel üdvözölhetjük, ha a hazai piacra kerülő termékeknél ugyanazt a gyártói felelősséget követeljük meg, mint az exportra kerülőknél. Ezt különben az import liberalizálásával létrejött piaci verseny is elősegíti. Éppen ezért tűnik elhibázottnak – néhány kivételtől eltekintve –, ha a magyar ipart az import korlátozásával akarjuk megvédeni. Ez ugyan rövid távon néhány – nemritkán külföldi érdekeltségű – lobby érdekeit szolgálhatja, hosszú távon azonban nem érdeke az iparnak sem. Az állami beavatkozással elért iparvédelem a hazai fogyasztót hozza hátrányosabb helyzetbe, fenntartja a termelés és termékszerkezet korszerűtlenségét, rontja az exportlehetőségeket is. Ezzel szemben a külföldi konkurencia korszerűsítésre, és nem utolsósorban a termelési költségek csökkentésére (van mit!) kényszeríti a hazai gyárakat. A valódi iparvédelem hosszabb távon mindenképpen az, hogy a magyar ipart – a minőségbiztosításra kötelezve és az importversenyeknek is kitéve – hozzuk nemcsak külföldön, de a belső piacon is versenyképes helyzetbe. A vásárló ne azért vegyen magyar árut, mert nem kap mást, hanem azért, mert az olcsóbb és egyben korszerű is.

• Gazdaság és társadalom