lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Az SZDSZ hete

Az elmúlt hét vitathatatlanul az SZDSZ-é volt a belpolitikában. Ötéves születésnapja ürügyén sikeresen vonta magára az érdeklődést, és úgy tűnik, nem okozott csalódást azoknak, akik figyeltek rá. Rendezvénysorozata egész héten dugig telt házat vonzott; a pénteki, sportcsarnoki Nagy Bulit övező fantasztikus érdeklődés több mint imponáló. Jelzés. Az SZDSZ-ben megint kezdenek bízni polgártársaink.

Hőmérő


Miközben nagyban örvendezünk a derült, barátságos időnek, nem árt rápillantani a hőmérőre is. Politikai hőmérőnek tekinthető minden időszaki választás. Most éppen Miskolcon volt egy, mellesleg érvénytelen. A választásra jogosultaknak az egynegyede sem ment el. De hát ezt már megszoktuk, bizonyos fokig természetes is, hiszen a tét nem olyan nagy, mint az igazi választáson. Az elhunyt fideszes polgármester helyett kell önkormányzati képviselő olyan körzetben, ahol a Fidesz nyert 1990 őszén. Nos, a legtöbb szavazatot (431) most az MSZP-s jelölt kapta: Ezt is megszoktuk. Tudjuk, többek között azért győz az időszaki választásokon az MSZP, mert szavazótábora szervezettebb és fegyelmezettebb, mint a fiatal pártoké. A második helyezett SZDSZ-es jelölt pontosan 150 szavazattal kapott kevesebbet. Harmadik a Munkáspárt 218 szavazattal. Mielőtt Thürmer előretörésén keseregnénk, gondoljunk arra, hogy szimpatizánsaik igen intenzívek, vagyis nem maradnak otthon, ha szavazni lehet. A Fidesz 82 szavazatot kapott. Abból az elsöprően magas rokonszenvindexből a ’90-es diadal helyszínén bizony ennyi lett a szavazat. 1994-es Fidesz-győzelemről beszélni talán egyelőre nem eléggé megalapozott.

Hétvégi interjúk


Lassan persze beletanulunk a pártpolitizálásba, s megszokjuk, hogy az a párt, amelyik nem állítja magáról, hogy képes és akar győzni, alapvető játékszabályt szeg meg. A Fidesz sorait szorgosan tömörítő Orbán Viktornak nem róhatunk fel effélét. (Ami a tömörítést illeti: Ungár Klára például fővárosi frakcióvezetői posztjával fizetett azért, mert úgy nyilatkozott, hogy a fővárosi frakció a parlamentihez képest egy másik Fidesz.) A szombati Magyar Nemzetben Orbán Viktor Kristóf Attilának szerény méltósággal egy olyan párt elnökeként nyilatkozik, amelyik „arra készül, hogy a választópolgárok döntése szerint az ország kormányzásáért valamilyen mértékben felelősséget vállaljon.” Őszintén szólva csodálkozom a fiatal demokraták elnökén. Nem azon, hogy milyen milliméterre kiszámítottan fogalmaz. Nem azon, hogy minden kanyarban rúg egyet szerződéses szövetségesén, az SZDSZ-en; nem azon, hogy szemrehányásokat tesz a sajtónak, ahol a Fidesznek egyetlen igaz barátja sincs; nem azon, hogy szerinte Magyarországon nincsenek olyan politikai erők, amelyek a politika szintjére emelték volna akár az antiszemitizmust, akár a fasizmust. (A MIÉP társelnökévé választott – mellesleg parlamenti képviselő – Csurka István a Magyar Fórumban e héten is megírta a maga immár szókimondóan zsidózó Helyszíni közvetítését.) Azon csodálkozom, hogy nem küldte el Kristóf Attilát, mikor az kijelentette: „Szerintem durvább a hangvétel most, mint a Kádár-rendszerrel szemben volt, az akkori ellenzék legbátrabb pillanatában.” Ezt az egykori bátor ellenzékinek nem lett volna szabad ráhagyni Kristóf Attilára.

MSZP és MSZOSZ

Győzelemről beszél Horn Gyula MSZP-elnök is a hétvégi Népszabadságban. „Vannak olyanok, akik azt mondják: jövőre nem szabad kormányzati szerepet vállalni. (…) Ez dőreség. Milyen párt az, amelyik nem akar nyerni, amelyik úgymond vesztésre játszik.” Az MSZP elnöke megtalálta a formulát, amellyel a neki tulajdonított vonal és a Békesi-féle gazdasági program összeegyeztethető. (Míg a másik napilapban ugyanazon a napon Orbán Viktor ezt az ellentétet a legizgalmasabb politikai témának nevezte.) „Csak a gazdasági válság kezelése teremtheti meg a növekedés feltételeit. Annak a növekedésnek az alapjait, amelyik végül is megoldhatja a legégetőbb szociális gondokat” – mondja, és leszögezi, hogy „az MSZP-nek egyetlen gazdaságpolitikai programja lesz, s ennek kidolgozása Békesi László vezetésével befejezéséhez közeledik”. Nagyon várom ezt a programot, melyet Horn Gyula szerint egy szinte teljhatalommal rendelkező gazdasági kabinetnek kell megvalósítania, méghozzá úgy, hogy fél vagy egy év alatt megállítja a költségvetési deficit növekedését, lehetővé teszi az infláció kezelését, megakadályozza a fizetési mérleg romlását, és talpra állítja a mezőgazdaságot. Nem csoda, hogy az ambiciózus célokhoz Horn – mint mondja – nélkülözhetetlennek tartja a munkavállalói érdekképviselet, vagyis az MSZOSZ segítségét. Csakhogy egy harmadik újság, a Magyar Hírlap az MSZOSZ elnökével, Nagy Sándorral készített interjút közöl. A szakszervezeti vezér éppen hűtlenkedni látszik: nagy hangsúlyt helyez a kereszténydemokrata-keresztényszocialista szimpátiára. (Ne feledjük; a KDNP beszél legkövetkezetesebben növekedésstimuláló gazdaságpolitikáról!) „A szakszervezetek politikai érdekei nem annyira egysíkúak, mint azt sokan feltételezik, azaz korántsem csupán az MSZOSZ–MSZP-viszony taglalása időszerű” – mondja a tapasztalt szakszervezeti politikus, s hozzáteszi: „Az MSZOSZ sem az MSZP-re, sem más pártra nem kívánja ráerőltetni magát.”

Míg az MSZOSZ szövetségére számító Horn szociálliberális koalíciót szeretne, addig Nagy Sándor nemcsak a Fideszt, hanem az SZDSZ-t is szakszervezet-ellenes főellenségnek könyveli el. Éles szemű megfigyelők mindebből arra következtetnek, hogy Nagy Sándor és az MSZOSZ nincs elragadtatva az MSZP Békesi-féle programjától. Gyakorolja azt a nyomást, amivel szakszervezet-ellenes politikusok vádolni szokták, s szorgalmasan terelgeti a pártpolitikát.

Ez a „ki kivel fog” egyre érdekesebb. Mint általában.

• A hét üzenetei